„Udvarmester! Miért van már megint reggel? A tulipán mit csinál a harmatcseppel? És a szöcskék ide-oda mért ugrálnak? A százlábú hol vesz papucsot magának?”   Jaj a fejem, szegény koronás fejem! – nyögött a király kétségbeesetten. - Kezdődik! . . .  És inkább éhes maradt, de nem mert odaülni a reggelizőasztal mellé, mert előre tudta, hogy a kíváncsi királykisasszony tüstént kérdezősködni fog:  „Királyapám! Mitől keserű a kávé?  Mondd meg nekem. Miből van a csokoládé?”    Nem, hát ezt nem lehet tovább bírni! Valamit tenni kell, mert maholnap megszöknek az udvarhölgyek, felmond a szakács és sírógörcsöt kap a királykisasszony öltöztetője, amikor már hetvenhetedszer kérdezik meg tőle, hogy: „. . . mitől vet a szoknya ráncot?  Hogy csinálják az ékköves aranyláncot? Az ingvállat milyen takács, mikor szőtte?  Kemény kövön miért kopog a cipőcske?”   Össze is hívta a király okos tanácsadóit, és kihirdette, hogy fél országát adja ajándékba annak, aki egyetlen lányát megszabadítja a gyötrő kíváncsiságtól.      Másnap még alig pirkadt, máris akkora tolongás támadt a palota kapujánál, hogy majdnem feldöntötték az ajtónállókat, Sorban próbáltak szerencsét a szépséges királykisasszonynál ifjak és vének, tudósok és doktorok, varázslók és vitézek. Voltak, akik szépen kérték, és ajándékokat hoztak neki, csak hogy ne kérdezősködjék többet. A doktorok megnézték a torkát, megnézték a nyelvét, megkopogtatták a hátát, mint egy betegnek, és csodálatos orvosságokat írtak, hogy elmúljék tőle a kíváncsisága – de bizony adhattak a kis királylánynak keserűt, savanyút, édeset – mindhiába!  Még jobban pörgött a kérdező nyelvecskéje, még kíváncsibban csillogott a szeme.       Egy mérges hadvezér már odáig merészkedett, hogy előrántotta fényes kardját, és azzal ijesztgette a királykisasszony, hogy lefarag a nyelvéből, ha tovább keseríti a világot rettenetes kérdéseivel. A királykisasszony egy cseppet sem ijedt meg, hanem csodálkozva nézett rá: „Ugyan mitől lettél mérges? Illik ez egy hadvezérhez?  Mondd el inkább, A csatákat hogyan vívják? Mitől szól nagyot az ágyú? A sok huszár Miért olyan görbe lábú?”   A hadvezér a haját tépte, a király a kezét tördelte. Estére bált rendeztek a királykisasszonynak, de még a legandalítóbb muzsikaszó mellett, a legdélcegebb táncosa karján is szünet kérdezősködött:  „Mire jó a cica farka? Miért van a fűzfán barka? A pillangó miért tarka, S ha nem tarka, mért nem az? Miért kerek a mosdótál? A napocska éjjel hol jár?  Mi feketébb a hollónál,  S miért piros a pipacs? Miből nőnek a kalászok?  Hogy kelesztik a kalácsot? Honnan jönnek a hullámok Nyári szélben a vízen? A szivárványt mivel festik? Rózsabimbó miért feslik? Miért tart egy nap csak estig, S mitől dobog a szívem?”    A deli hercegek elsápadtak és kereket oldottak. Már csak a legelszántabbak maradtak a palotában. A királykisasszony édesdeden rájuk mosolygott, és sorban tovább faggatta őket:  „Mivel kormozzák a füstöt?  Hogy csinálják az ezüstöt?  Miről csiripelnek a tücskök?  Ki fújja szeleket: Ki gyújt csillagot estére? És a magot – mondd meg végre! Hogy teszik a cseresznyébe, Van-e erre felelet?”   -  Borzasztó! – jajdultak fel a harcedzett vitézek, és úgy inaltak kifelé, mintha a török császár serege üldözte volna őket. Erre aztán a király legbölcsebb tanácsadója feltette a szemüvegét, és így szólt: - Felséges királyom, nincs más hátra, be kell zárni a királykisasszonyt a legmagasabb toronyba. Egyedül kell hagyni három hétig, és ott, a magányban majd leszokik a kérdezgetésről!  Bárhogy szerette is leányát az öreg király, már ebbe is beleegyezett volna, ha abban a pillanatban el nem kiáltja magát a palota sarkánál egy kis pékinas: -  Ne bántsátok a királykisasszony! Tudom én, mi a baja! -  Ugyan mi, te inci-finci pereces? – hajolt ki a király az ablakon. -  Hát az, hogy buta! – válaszolt vidáman a legényke. -  Hijnye azt a ! . . . Mit mondtál? - hördült fel a király, és majdnem riadót fúvatott. Hanem a pékinas csak kacagott: -  Az bizony! Buta! Hiszen azért kérdez annyit, mert semmit sem tud. Írassa be felséged az iskolába, majd ott megokosodik! A sok udvari tudósnak leesett az álla. Lógó orral bámultak egymásra a csodadoktorok. - Nahát, hogy ez nem jutott eszünkbe! A király örömében tüstént kézen fogta a lányát, és gyalog szaladt vele az iskolába. Szép, piros palástja csak úgy lobogott utána! Ott mindjárt beültették a királykisasszonyt a harmadik padba, és eléje tették az ábécéskönyvet, a király pedig boldogan felsóhajtott: - No, édes lányom, itt majd megfelelnek minden kérdésedre, én meg végre-valahára nyugalmat lelek! Úgy is lett. A kíváncsi királykisasszony szép sorjában megtanult mindent az iskolában, és most már nemcsak szép volt, hanem okos is. Öröme telt benne az öreg királynak, büszkesége lett az egész Egyedem-Begyedem országnak. Hanem a kis pékinast, aki a jó tanácsot adta, hiába keresték, soha többé sehol meg nem lelték, mert amikor megtudta, hogy a király hálából egy fél országot akar a nyakába varrni, úgy megijedt, hogy meg sem állt a hetvenhetedik falu határáig. Most is ott lakik, süti a kiflit, perecet. Tegnap ettem a kenyeréből is. Úgy ízlett, hogy nektek egy morzsányit sem hagytam belőle!