Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis tündér, akit Röpkének hívtak. Röpke mindig vidám volt, mint a tündérek általában, és nagyon szeretett játszani. Kedvenc huncutságai közé tartozott, hogy ide-oda röpködve a fák között, az arra járó emberek orrát megcsiklandozta. Mire azok nagyokat tüsszentettek. Ilyenkor a kis tündér kacagva röppent egyik virágkehelyről a másikra, s minden arra járó tündérnek elmesélte, hogyan lehet meghapciztatni az embereket. Figyelmeztette is őt sokszor Őrzel, a tündér ifjakra felügyelő angyal, hogy hagyja abba az emberek birizgálását. Röpke azonban rá sem hederített. Alig várta, hogy arra jöjjön egy ember, akit tüsszentésre ingerelhet. Történt egyszer, hogy amikor Röpke megcsiklandozta egy nagyra nőtt férfiember orrát, az odacsapott, s noha magát is orrba vágta, úgy arrébb taszajtotta a kis tündért, hogy az nekivágódott egy óriási fa kemény törzsének, és letörött az egyik szárnya. Röpke a földre esett. Hiába próbált újra és újra felemelkedni, nem sikerült neki. Ami nem is csoda, hiszen egy szárnnyal még a tündérek sem tudnak repülni. Végül, a sok próbálkozásban elfáradva, leült a fa tövébe. Már biztosan keresnek – gondolta magában. S bár nem akarta, elkeseredésében sírva fakadt. Ekkor ért oda Őrzel, az angyal, aki mérgelődve faggatni kezdte: – Röpke! Mit csinálsz itt? És egyáltalán, tudod te hány óra van? Este nyolc! Rég otthon lenne a helyed a Lombpalotában. De te csak üldögélsz, itt, mint akinek semmi dolga, és még sírsz is. Mi történt? – Nem tudok repülni. Hogy menjek így haza? – szipogta elkeseredetten a kis tündér. – Hogyhogy nem tudsz repülni? Reggel még tudtál – méregette Őrzel gyanakodva kis védencét. – Hát, reggel még tudtam, de aztán letörött az egyik szárnyam, mert nekirepültem ennek a hatalmas fának – felelte még mindig könnyes szemmel Röpke. – Mondd, miért érzem azt, hogy valami huncutság is volt a dologban? – kérdezte összevont szemöldökkel Őrzel. – Csak egy kicsi – szipogott Röpke – egy egészen kicsi csiki-miki. – Csiki-miki? – csattant fel Őrzel. – Hát nem megmondtam neked, hogy ne birizgáld az embereket? – De, mondtad – válaszolta szemlesütve a kis tündér, és újra sírva fakadt. – No, jól van, ne sírj! Majd én hazaviszlek – s egy szempillantás alatt a magasba emelkedtek. A tündérek otthonait a fák lombjai rejtik. Emberi szemnek jóformán láthatatlanok. Pedig micsoda élet folyik a se vége se hossza lombok között! Tündércsaládok ezrei élnek a susogó falevelek meghitt biztonságában, megszelídített szellőből és csillogó harmatból épített apró buborékházakban. A házak falai átlátszóak, és bár vannak rajtuk apró ajtók és ablakok, azokat nemigen használják kis lakóik. Elég, ha arra gondolnak, hogy bent vannak a házban, és hopsz, már benn is teremnek. Az ablakokat csupán kedvenc, ki-bebújós játékukhoz használják, ami abból áll, hogy egyetlen szökkenéssel kell átbújniuk a szűk ablaknyíláson. Az a legügyesebb, aki a leghamarabb bújik át rajta. A győztes ilyenkor önfeledten bukfencezik a levegőben, gyöngyöző kacagással biztatva a többieket, hogy kövessék a példáját. Akkor is éppen ezt játszották, amikor Őrzel megérkezett Röpkével a Lombpalotába, a tündérek királyának otthonába, ahol a kis tündér lakott. Mert nem más volt ő, mint Tárdusnak, a tündérek királyának egyetlen leánykája. Tárdus különösen elszomorodott, amikor megtudta mi történt, hiszen járatos volt a tündértörvényekben. A tündérek törvényei szerint szigorú büntetésben részesül az, aki megszegi az emberekkel való érintkezés szabályait. S mivel Röpke így tett, meg kell jelennie a Tündértanács előtt. A tanács tagjai a legöregebb tündérek voltak. Ők még abban az időben születtek, amikor a tündérek és az emberek egyetértésben munkálkodtak. Ekkor még minden ember látta a tündéreket, akik beengedték őket birodalmuk valamennyi királyságába: az erdők rejtekében lévőkbe, a vizek felszínén úszókba, a felhők fölött lebegőkbe és a tüzek lángkapuin túl fénylőkbe. Azóta sok ezer év telt el, és minden megváltozott. Már nem segítik egymást az emberek és a tündérek. Sőt, az emberek már el sem hiszik, hogy tündérek egyáltalán léteznek. Röpke megszeppenve állt a Tanács előtt, zöld sziromruhája szélét gyűrögette, és bizakodva várta a bölcs tündérek döntését. Ekkor Szíriosz, a legöregebb tündér szólalt meg: – Röpke! Őrzel figyelmeztetései ellenére, folyton csiklandoztad az emberek orrát, tüsszentésre ingerelve őket. Pedig az emberekkel való érintkezés szabályai szerint az ilyesmi szigorúan tilos! Veszélybe sodortad magad. Mégsem büntetünk meg. Éppen elég büntetés neked az, hogy letörött a szárnyad. Így csak a fák alsó ágáig tudsz felkapaszkodni, a Lombpalotáig sajnos nem. – De hát a tündérek szárnya újra kinő! – vágott Szíriosz szavába Röpke. – Igen. De nem magától. Csakis a jó cselekedetektől – helyesbítette a bölcs tündér, és hozzátette – elküldünk most téged, hogy visszaszerezd a szárnyad, és újra közénk tartozz. A feladatod az lesz, hogy a sok megcsiklandozott ember közül egynek meg kell nyitnod a szívét a természet szeretetére. És ahogyan az egyre több növényhez és állathoz tud szeretettel fordulni, úgy nő ki a szárnyad is. Ha teljesíted a küldetésedet, újra fel tudsz emelkedni a Lombpalotába. Szírioszt hallgatva a tündérkirály észrevétlenül elmorzsolt egy könnycseppet, majd így szólt kislányához: – Ne félj, kicsi Röpke! A varázstudományod nem veszítetted el. És nem kell egyedül menned. Őrzel elkísér téged. De ne feledd: óvatosan közeledj az emberekhez, mert a szívük kemény, magányos és félelemmel teli. Tárdus búcsúzóul egy csókot lehelt leánya homlokára, és Őrzelt szólította. Az angyal azonnal a kis tündér mellett termett, szárnyaira emelte őt, és meg sem álltak egy gyönyörű erdei tisztásig. VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>