Már tényleg lerágott csont, hogy az agresszió agressziót szül, a sok tévénézés pedig kinyírja a gyerek szociális kapcsolódását, ráadásul a hírekkel ellentétben nem tanít meg beszélni. Ezeket nagyjából én is osztom, de azért nem köveznék meg senkit (magamat sem), amikor ott hagyom a gyereket 1,5 órát a rajzfilm előtt, hogy végre nyugodtan tudjak főzni nagy magányomban. Szóval ha nem használjuk a TV-t háttérzajként (ha nem figyel oda, az agya akkor is feldolgozza). Ha nem ül ott órákig, hanem célirányosan, lehetőség szerint együtt nézzük a gyerekkel, akkor nincs azzal semmi baj. Ha nem pont az életkori karikának megfelelő rajzfilmet nézünk, de ismerjük a gyerekünket, és a kiválasztott rajzfilm belefér, akkor sincs baj. Szülőként úgyis mi tudjuk, mi fér bele, és mi az, ami már a határokat feszegeti. És azért jó, ha együtt nézzük vele a rajzfilmet, mert akkor lehetősége van kérdezni, meg tudjuk beszélni a látottakat, de az sem tragédia, ha néha magára hagyjuk, csak fontos, hogy tudjuk, mi előtt ültetjük – főleg a youtube képes érdekes dolgokra. A gond ott kezdődik, ha órákon keresztül nézi a képernyőt a gyerek, és nem mozog eleget, nincs a levegőn, ha nincsenek barátai és a képernyő az egyetlen dolog, ami stimulálja az idegrendszerét. Nem számít, mennyire kéri, kiborul-e, ha kikapcsoljuk, vagy sem, a kereteket és a határokat mi szabjuk. Lehet ebben rendszer (délelőtt egy rajzfilm, és délután egy; hétvégén egész estés stb.), lehet ad hoc, a lényeg, hogy vegyük figyelembe az életkori sajátosságokat, a gyerek aktuális állapotát és persze a magunk igényeit is olykor-olykor. Ha okosan, tudatosan használjuk a mozgóképet, igenis lehet fejlesztő hatása. Egy gyerek, miközben rajzfilmet néz, megtanulja a mozgókép dekódolását, a képolvasásnak ezt a formáját. Egy példát hadd említsek. A Spongya Bob sok kritikát kap, mert hogy mennyire "idióta". Ebben – és sok más hasonló rajzfilmben – a figurák megformálásában és a tartalmukban is a túlzás, túlfokozás mint humorforrás esztétikáját és a fekete humor eszközét használják. Ezt bizonyos életkor és intellektuális fejlettség alatt nem is értik a gyerekek (megjegyzem, felnőttek sem mindig), nem vesznek észre minden elemet. Tipikus példája ennek a Spongya Bobban az a gyakran előforduló jelenet, amikor is a víz alatt élő Spongya Bob és Patrick az óceán fenekén kimennek a tengerpartra napozni, vagy éppen szörföznek. Hasonló elem ugyanebben a rajzfilmben a médiaváltás (a rajzfilmbe bevágnak egy dokumentumfilmes jelenetet – pl.: élőszereplős jelenet, amiben halászok fogják ki őket a vízből), amire szintén kontextusérzéketlen lehet a gyerek. Ők sokkal inkább a párbeszédekre figyelnek, ezekre a felnőtt humort megjelenítő jelenetekre vakok. Egy másik őrület a Sanjay és Craig. Ez esetben például filmesztétikai kérdés a humoron túl a reflektált és túlhajtott giccs (a csodálatos fényben tündöklő pukibaba látomásos és mégis közhelyes utazása), aminek a filmes formáit szintén láthatjuk ezekben a rajzfilmekben, illetve olyan további műfaji filmes kliséket is, mint például a horrorfilmes eszközök beépítése (a szellemlakta lakókocsi vizuális megjelenítése). Ki-ki láthatja tehát, hogy nehéz belőni, ki mit nézhet, mert ez erősen gyerekfüggő, de azért ajánlok néhány egész estés általam nagyon szeretett rajzfilmet. Figyelem, a lista erősen szubjektív! Ajánlom, hogy a szülő mindenképpen nézze meg először a filmet, mert csak úgy tudja eldönteni, hogy gyermeke készen áll-e az adott rajzfilm megnézésére! A tenger dala Kells titka Az elveszett csillag Miyazaki filmek minden mennyiségben kicsnek és/vagy nagyobbaknak a teljesség igénye nélkül: Ponyo a tengerparti sziklán Totoro – a varázserdő titka Kiki a boszorkányfutár Arrietty – Elvitte a manó Chihiro szellemországban A vándorló palota 2018 január 13. Forrás: koloknet.hu