Pax és Peter azóta elválaszthatatlanok, hogy a fiú magához vette az elárvult kisrókát. Ám egy nap megtörténik az elképzelhetetlen: Peter apja bevonul a hadseregbe, és rákényszeríti a fiát, hogy szabadon eressze Paxot.

Nagyapjánál, otthonától háromszáz mérföldnyire Peter rádöbben, hogy az ő helye nem ott van – hanem Pax mellett. Az egyre közeledő frontra fittyet hányva felkerekedik, hogy újra együtt lehessen barátjával. Hajtja a szeretet, a ragaszkodás és a keserűség.

Eközben Pax, míg kitartóan várja, hogy kis gazdája visszatérjen, maga is kalandokba keveredik, és felfedezi a világot.

Szívbe markoló története barátságról, hűségről és arról, hogyan találjuk meg helyünket a világban.

Szabó Dominik

Ha egy olyan történetet keresel, ami – akárcsak mondjuk a Lassie hazatér – megdobogtatja a szíved, eltölt örömmel és csodálattal az élet nagyszerűsége iránt, nos, akkor rossz helyen keresgélsz. Ha olyan regényt keresel, amiben aranyos rókák élnek át mindenféle könnyed és varázslatos kalandot, nos, akkor rossz helyen keresgélsz. Ha olyan szereplőkről szeretnél olvasni, akik hibátlanok, mindig tökéletesen döntenek, akik nem sérültek vagy lelkileg labilisak, nos, akkor rossz helyen keresgélsz. Ezek a jellemzők talán nagyon sok gyerek- vagy ifjúsági könyvre ráillenek, de a Paxra egészen biztosan nem.

Pedig látszólag akár még hasonló is lehetne. Főszereplője egy róka és a gazdája, akiket elszakítanak egymástól, de természetesen ebbe egyikük sem törődik bele. Pax, a róka töretlenül vár a fiúra az erdőben, Peter pedig elhatározza, hogy akár több száz mérföldet is fog gyalogolni, hogy megtalálja négylábú barátját, és újra annyira elválaszthatatlanok legyenek, mint régen. Vajon egymásra fognak találni? Talán ez nem olyan nehéz kérdés azok számára, akik olvastak már hasonló történetet. De vajon ez a találkozás tényleg olyan lesz, mint ahogyan azt mindketten elképzelik magukban? Erre már nem is olyan könnyű válaszolni.

Hiszen az élet ritkán olyan, mint egy tündérmese. A Pax világában például háború dúl – nem is olyan nehezen elképzelhető ez a lehetőség, bár szerintem egy amerikai olvasónak még durvább lehet erről a világról olvasni –, ami (nem csak emberi) családokat szakít szét, és (nem csak emberi) életeket tesz tönkre. Paxnak nagyon hamar rá kell döbbennie, hogy az emberek közel sem mind olyanok, mint a gazdája, aki szereti őt, megeteti, védelmezi. Egymással harcolnak, ölnek, sőt, még az állatokkal is hajlamosak kegyetlenül bánni. Pax megismerkedik két másik rókával, akik egész életükben az emberek miatt szenvedtek, és nem úgy néz ki, hogy ez a közeljövőben változna...

Közben pedig Peter útnak indul, hogy megtalálja a rókáját – és ráébred, hogy valójában önmagát is keresi. Édesanyja halála óta a gyakran dühös apjával él együtt, aki végül inkább elmegy a háborúba, mint hogy fiával legyen, márpedig ezt még Peter sem tudja igazán feldolgozni. Szerencsére találkozik Volával, a féllábú, háborút megjárt nővel, aki azért költözött ki a városból, távol az emberektől, hogy megtalálja önmagát. Márpedig talán pont segíthetnek egymáson: de vajon mit jelent egyáltalán az, hogy megtalálni önmagunkat? Mit találunk a felszín alatt, mi rejtőzik az alatt, amit védőrétegként, álcaként viselünk magunkon a többi ember társaságában? Örülni fogunk neki? Vagy inkább megrémülünk azoktól az érzelmektől, amiket mindez idáig magunkba fojtottunk?

Nincsenek egyszerű kérdések a Paxban. Ahogy már említettem, ez nem a vidám élet meséje. Talán még mesének sem szívesen nevezném: a Pax sokkal közvetlenebb módon beszél a valóságról, az élet nehéz döntéseiről, amikben semmi szépség nincs. Az élet ennél sokkal összetettebb: általában nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk; általában együtt kell élnünk azzal, hogy olykor rosszul döntünk. Viszont a Pax arra is tanít, hogy meg kell küzdenünk a sérüléseinkkel, ha valóban élni szeretnénk. Talán olyasmivel kell az út végén szembesülnünk, amit sosem szerettünk volna a felszínre hozni, de mégis muszáj eljutnunk odáig, ha előre akarunk lépni.

Emiatt Sara Pennypacker regényének minden oldalát áthatja valami szomorú komolyság, valami végtelenül elkeserítő, de mégis szükséges fájdalom, ami a váratlan események következtében csak még jobban felerősödik. Nincs vidám mosolygás, már az első oldalak után egyértelművé válik, hogy ez nem valami „cuki” kaland (bár Jon Klassen illusztrációi elképesztően aranyosak, még ha lehetett volna belőlük több és indokoltabb is). Egészen az utolsó oldalakig nem tudunk fellélegezni – inkább együtt lélegzünk Peter és Pax párosával, amíg végül megtalálják azt az utat, amit követniük kell. Pennypacker egyébként is remek mesélő, az eltérő nézőpontú fejezetek segítenek, hogy igazán beleéljük magunkat ebbe a történetbe, ráadásul az egyikük maga Pax, akin keresztül a rókák életébe is betekintést nyerünk.

Talán ez utóbbi miatt leginkább a Gesztenye, a honalapító járt a fejemben olvasás közben, bár a Pax sokkal kevésbé grandiózus – viszont még ezzel együtt is inkább kiskamaszoknak való, mint kisebb gyerekeknek (a borítón lévő „Tizenkét éves kortól ajánljuk!” figyelmeztetést tényleg érdemes lehet betartani). Azoknak a fiataloknak ajánlanám, akik már nem lepődnek meg azon, hogy az élet nem mindig úgy alakul, ahogy azt mi szeretnénk; azoknak, akik esetleg már meg is ismerkedtek az élet árnyoldalával. Szerintem Pax segítségével sok mindent meg fognak érteni.

Forrás: ekultura.hu