Nagyon szeretek „rendelésre” mesét írni, gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt. Amikor nagyjából tudom, hogy kit mi érdekel, az az írói szabadságot nem korlátozza, hanem egyenesen segíti: egy csomó olyan asszociációra ad lehetőséget, ami magamtól nem jutott volna eszembe. Írtam már a Csillagszekér Planetáriumnak csillagászati ismeretterjesztő történetet egy rajzfilmhez, a legutóbbi munkám során pedig a Hetedhét Játékmúzeumnak írtam mesét múzeumpedagógiai foglalkozáshoz, porcelánbabákról.
Nagyon szeretek ezzel játszani is: egy moly.hu-s ismerősömmel éppen azt játsszuk, hogy hol én küldök neki egy rajzot, és ő ír hozzá mesét a kislányával, hol én írok mesét az ő rajzukhoz.
A kötetben szereplő kislány, Boróka egy váratlan esemény hatására megismerkedik a tündérek titkos világával. Gyerekkorodban te is tündérországba szerettél volna eljutni?
Nem, én nem Boróka vagyok, sokkal inkább Lea az előző történetemből. Én az a kislány voltam, aki boszorkányokkal szeretett volna barátkozni és ez ma is így van. Ha választhatnék, inkább egy igazi banyához mennék teára. De rajongok a tündérekért is. A boszorkányok és a tündérek világa a néprajzban nem is áll olyan messze egymástól, mint ahogy ezt a modern mesék élesen elválasztják.
A mesében szereplő tündérkapu nem egy általad kitalált dolog, hanem egy valóban létező átjáró. Mesélnél egy kicsit erről a helyről, és az végül hogyan került bele a történetbe?
Nagyon egyszerű: minden nap arra jártam haza az Árpád-hídnál amikor arrafelé laktam. A buszpályaudvar mögött valaha teherpályaudvar volt, ma már csak a vasútállomás épülete és az egykori bejárat két oszlopa van meg. (Az épület is csodaszép egyébként, csak egy gondolattal kevésbé romantikus mert szépen fel van újítva). A „kapu”, azaz a két oszlop viszont megmaradt a maga omladozó formájában, mellette néhány öreg fával, mögötte hatalmas zöld területtel. A lemenő nap fényében különösen nem mindennapi látványt nyújt. Ha a férjemmel arra sétáltunk, mindig kértem, hogy menjünk át a „tündérkapun”. Ajánlom mindenkinek aki arra jár, különösen őszi alkonyokon, jó kis fantáziagyakorlat.
Szerintem erre a mesédre különösen igaz az, hogy igyekszel benne rávilágítani a mindennapi, apró kis csodákra, legyen az egy érdekes épületmaradvány, kedves kis állat vagy egy varázslatos üvegkavics, amit a legtöbben észre sem vennének. Miért tartod fontosnak, hogy átadd a gyerekeknek ezt a szemléletet?
Számomra talán ez az élet igazi lényege. Hogy az ember meglelje az apró csodákat a mindennapokban. Ha tudsz játszani ezekkel, akkor megszépül a világ, vagyishát fel se merül, hogy lehet csúnya. Átsegít a nehézségeken. Gyerekeknél pedig szerintem egyszerűen növeli az érzelmi intelligenciát, amit manapság sokszor alulértékelnek a logikai intelligenciával szemben, holott legalább olyan fontos, sőt.
Számodra nagyon fontos a környezetvédelem, és általában a gyerekek környezettudatossá nevelése. Ez a téma miképpen tűnik fel A tündérkapu titkában?
Nem volt kimondottan ilyen szándékom ezzel a könyvvel, próbaolvasók mégis kiemelték. Valószínűleg környezeti nevelőként, biológusként ha akarnék, se tudnék úgy írni, hogy ne legyen egy-két ismeretterjesztő része a történeteknek. Ahogy így visszagondolok, arra gondolhattak, hogy Boróka dióval eteti a madarakat (meg a tündéreket), illetve szó esik benne mindenféle csipkebogyós-galagonyás dombokról.
Az előző könyvedben, a Lea és a viharbanyák ban ugyancsak megtalálhatók voltak a népmesei elemek. A tündérkapu titkánál milyen mondai alapanyagból dolgoztál?
Évek óta tudatosan gyűjtöm, olvasom az északi népek tündéres történeteit. Boróka történetének főleg ezek adták a hátterét. A cselekmény alapötlete Eithne legendájáról jutott eszembe, aki egy tündérlány volt, de a könyvembéli tündérhez hasonlóan elveszett a tündérvilágból, és a legenda szerint apácák fogadták be.
A tündérekkel kapcsolatos szabályok többségét is népmesékben olvastam, például hogy szívesen jelennek meg magányos galagonyabokrok tövében vagy hogy gyakran vonulnak keresztül a tündérdombok között. A „csipkebogyó szemű” síró tündért pedig egy bhean sidhe figuráról mintáztam csak persze lényegesen barátságosabb, gyerekekre szabott formában. Persze rengeteg dolgot a saját fantáziámból tettem hozzá, így a témához értő felnőttek majd elszórakozhatnak vele, hogy ebből mi valódi hiedelem és mi az amit csak én találtam ki. A gyerekeknek pedig remélem kedvet csinál a népmesékhez.
Te hivatásos mesemondóként is dolgozol, mennyiben segít ez az új történetek kitalálásában?
Mivel a regényeimben sok népmesei elemet használok, így mindenképpen sokat segít. A mesemondó mesterség egyik legfontosabb része a mesegyűjtés: ehhez irdatlan sok népmesés kötetet kell elolvasni. Nekem vaskos mappáim vannak otthon olyan címekkel, hogy „Tündérek”, „Öko mesék”, „Szerelem”, „Madaras mesék”. A madarak és boszorkányok mellett abszolút kedvenceim a manós és tündéres mesék is. Főleg azokat szeretem, amiben minél több részlet kiderül arról, hogy például milyen cipőt hordanak a tündérek, milyenek az ünnepségeik, hol laknak, vagy mire kell vigyáznod hogy ne csapjanak be és ne ragadj egy életre az országukban ha történetesen elrabolnak. A modern mesékkel szemben a népmesék tündérei általában ambivalensek, nem feltétlenül jóindulatúak. Ha engem kérdezel, lehetőleg legyen nálad mindig valami vas, és ha mégis Tündérországba kerülnél, ne egyél semmiből!
Szóval egész jól fel vagyok készülve esetleges elragadásom esetére, és ezek a roppant hasznos gyakorlati információk persze akkor is kéznél vannak, ha saját mesét írok.
Ha már új történetekről van szó, dolgozol esetleg már valamin? Van olyan új ötlet, ami izgatja a fantáziádat?
Az elmúlt négy évben egy panelház második emeletén laktam, és mégis tudott valódi kapcsolatom lenni a természettel. Erről szeretnék történetet írni a gyerekeknek, hogy egy városi kisfiú vagy kislány mi mindent figyelhet meg az erkélyen, a parkban, az ablakban.
Lovranits Júlia
Író, mesemondó és környezeti nevelő. Végzettsége szerint biológus, ökológus. Jelenleg a Magyar Madártani Egyesület oktatási munkatársa, illetve fellépő mesemondó, a Zalka Csenge Virág által alapított Tarkabarka Iskola követője.
Első önéletrajzi ihletésű meseregénye a Lea és a viharbanyák, mely népmesei és természetvédelmi szemléletformáló elemeket is tartalmaz.
Forrás: Aranymosás
|