A félelmek kialakulása és fennmaradása vagy eltűnése az anya jelenlététől, a baba kognitív fejlettségétől, az adott érzelmi, vegetatív állapottól és a csecsemő temperamentumától. A félelmek fejlődéséhez tartoznak a veleszületett és a korspecifikus félelmek. Az előbbiek a csecsemőkorra jellemzőek, tehát közvetlenül születés után, minden előzetes tapasztalás nélkül jelentkezhetnek, ilyenek pl. a hangos zajoktól, a fájdalomtól, a hirtelen zuhanástól vagy a váratlan mozgástól, a bizonytalan testhelyzettől való félelem.
Az utóbbiak pedig minden életkorban más miatt alakulnak ki, majd ugyanúgy el is múlhatnak, a gyerek „kinövi” ezeket, és helyükbe mások lépnek. Ezzel együtt vannak olyan félelmek is, amelyek kezdetben heves reakciót váltanak ki, a későbbiekben pedig örömöt okoznak a gyermekben. Ilyen pl. a zuhanás/váratlan, bizonytalan testhelyzet, melytől kezdetben fél a gyermek, de később, ha az apa pl. a levegőbe dobálja őt, mosolyogva sikongat, és kéri: „Méééééég!” Ugyanakkor, ha mégis fennmaradnak az adott életkorhoz tartozó félelmek, vagy a későbbiekben is ugyanolyan vagy hasonló intenzitással jelentkeznek, akkor félelmi zavarról beszélünk.
A csecsemőkor félelmeihez tartozik még a 6-7 hónapos korban jelentkező idegenektől való félelem, ami együtt járhat az újdonságok felfedezéséhez köthető kíváncsisággal. Az ismerős és idegen megkülönböztetése már egy előzetes tapasztalás eredménye. 6 és 9 hónapos kor környékén a gyermekek szemmel láthatóan óvatosak lesznek, és félnek attól, hogy valami nem a megszokott módon fog történik. Ezért is nagyon fontos, főleg csecsemő- és kisgyerekkorban a napirend megközelítőleg pontos meg- és betartása, valamint a cselekvéssorok, pl. etetés, fürdetés stb. hasonló (sorrendben való) elvégzése. A korai tipegő korra jellemző az állatoktól való félelem, hiszen hirtelen zajt vagy váratlan mozgást okozhatnak, így nem ritka, hogy a csendes állatoktól is félnek, hiszen mindezen felül az adott állat még ismeretlen is lehet a gyermek számára.
Az óvodáskorra jellemző, hogy csökkennek a veleszületett félelmek, a szituációfüggőség elmúlik, ugyanakkor a fájdalomtól való félelem megmarad (orvosi beavatkozások, esetleges balesetek, sérülések, tűz stb.). Megjelenik az anticipált félelem (a szülői intelmek, szidások, esetleges büntetések hatására), a képzeletbeli állatoktól és a rossz álmoktól való félelem (az utóbbit a potenciális fájdalommal és az anticipált/sejtetett félelmekkel lehet összekötni), a rablóktól, gyerekrablóktól való félelem és az első szociális félelmek (pl. a hibázástól, a megszégyenüléstől/nevetségességtől való félelem).
Iskoláskorban a félelmek abszolút a realitás felé fordulnak (pl. a már említett közlekedési baleset, tűz, testi sérülések), a szociális félelmek felerősödnek, melyek közül a leggyakrabban a kortársak el nem fogadásától, a jelentős személyek (szülők, tanárok, fontos rokonok stb.). rosszallásától, az iskolai követelményeknek való meg nem feleléstől tartanak. A primitív félelmek, fantáziafélelmek, a sötéttől való félelem, irreális vadállatoktól való félelem csökken, de ártalmatlan állatoktól továbbra is félhetnek, valamint a tömegkommunikáció által közvetített irreális szörnytől való rettegés is megjelenhet/fennmaradhat.
Serdülőkorban még jobban megnövekednek a szociális félelmek, hiszen ekkor már a szerelem, a másik nemnek való tetszés, a kezdeti párkapcsolatok is megjelenhetnek, ezzel bővül ennek a fajta félelemnek a repertoárja. Ezzel együtt a nemi szereppel kapcsolatos félelmek, a háborútól való félelem, a haláltól való félelem is megjelenik, amik a későbbiekben is gyakran fenn állnak. Egyes irracionális félelmek továbbra is fennmaradhatnak, és újak is keletkezhetnek. Ugyanakkor a testi sérüléstől, fájdalomtól és az állatoktól való félelem általában ekkorra már csökken. A félelem gyakran állandósul, és szorongás alakulhat ki.
Az ezt befolyásoló tényezők között szerepelnek a genetikai hatások (adoptált gyerekek vizsgálatából kiderül, hogy a félénkség korrelál a biológiai anya félénkségével és a nevelő anya alacsony szociabilitásával), ehhez tartozóan szintén a temperamentum, a pszichofiziológiai reaktibilitás (olyan ingerre is reagál az autonóm IR, amit kognitív szinten nem tartunk félelmetesnek), valamint a negatív életesemények (iskolai kudarcok, szülő, hozzátartozó halála, válás, súlyos betegség stb.). Ennek során iskolafóbia, szeparációs szorongás (mikor a négyévesnél idősebb gyermek tiltakozik és a szorongás egyértelmű jeleit mutatja [túlzott szenvedés, aggódás, lidércálmok, fizikai tünetek – álmatlanság, sírás, remegés, fejfájás, hasfájás, hányinger…], ha anyjától, megszokott családi környezetétől el kell válnia, akár óvodába, iskolába járás, akár tábor, több napos kirándulás, egyedül alvás vagy a szülők gyerek nélküli elutazása során), teljesítményszorongás is kialakulhat.
Mit tegyen a szülő, ha fél a gyermek?
Abban a szülőnek is nagy szerepe van, hogy múló, mindennapi félelemről vagy szorongássá fajuló, komolyabb problémáról van-e szó. Fontos, hogy megfelelő módon kezelje a gyermek félelmét. Vegye komolyan a gyermek félelmeit, különben még inkább elbátortalanodik, és magában, csendben szenved, nem meri megosztani mással a félelmeit, rémálmit irracionális fantáziáit. Igyekezzen megérteni a félelem valódi okát, ugyanakkor ne kényszerítse semmire. Ha pl. fél a kutyáktól vagy a víztől, nem szabad elárasztásos módon arra utasítani, hogy „csakazértis” simogasson meg egy kutyát, vagy ugorjon vízbe, hiszen semmi baja nem lesz, mert egyrészt ekkor a gyerek helyett dönt, másrészt csak azt éri el, hogy még jobban fog tartani ezektől a dolgoktól, hiszen a szorongása azáltal csak erősödik, hogy nem kéne félnie, mégis tart az adott dologtól.
A szülő azt is megteheti, hogy elmondja gyermekének, ő mitől félt gyermekkorában. Ez segíthet a gyereknek abban, hogy megérti, más is kerülhet hozzá hasonló helyzetbe. Ezáltal könnyebben megnyugszik és megbirkózik a problémával. Fontos, hogy ha azt látjuk, hogy igyekszik leküzdeni a félelmét, feltétlenül dicsérjük meg, biztassuk őt. Tanítsuk, magyarázzuk el, milyen a valós világ. Válaszoljunk a kérdéseire, olvassunk neki minél többet arról, amitől esetleg fél (kutya, bogarak…). Ne „óvjuk még a széltől is”! A túlzott óvás nem segít abban, csillapítsuk a félelmeit.
Azzal, hogy nem visszük le a játszótérre, mert pl. fél a csúszdától, vagy hogy széles ívben elkerülünk minden kutyát, csak a szőnyeg alá söpörjük a problémát. Hasonlóképpen nem visz közelebb a célhoz az sem, ha helyette félünk, és mindenben rá leselkedő veszélyt látunk. A gyakori szülői figyelmeztetés, mint például „Vigyázz, elesel!” vagy „Meg ne üsd magad!”, sok esetben a gyermekkori félelmek legbiztosabb alapját képezi. Nem könnyű a feladat, de az biztos, hogy messzemenőkig lényeges a szülői odafigyelés, biztatás, a félelmek csillapítása abban, hogy gyermekünk ne váljon felnőtt korára szorongásos, gátlásos emberré, és hogy (időben) ki tudja nőni az adott életkorra jellemző sajátos félelmeket.
Forrás:
BNO-10 zsebkönyv. DSM-IV-TR meghatározásokkal. (2004) Animula Kiadó, Budapest
Cole, M. and Cole, S. (2006): Fejlődéslélektan. Osiris Könyvkiadó, Budapest
Ranschburg Jenő, dr. (2010): Pszichológiai rendellenességek gyermekkorban. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest
|