A brüsszeli születésű Quentin Gréban illusztrátorként több mint ötven könyvet jegyez, magyarul legutóbb A dzsungel könyve újrarajzolt változata jelent meg tőle , amely látványos, festményszerű képekben mesélte újra Kipling klasszikusát. Sokat nem kell várni a következő nagyszabású Gréban-könyvre, hiszen a könyvfesztiválra időzítve jelenik meg magyarul Szeretlek, anya! című albuma. A francia kiadásban a szöveget eredetileg Hélène Delforge írta, nálunk viszont a könyvnek nem egy, hanem harmincegy szerzője lesz, Gréban varázslatos anyaportréihoz ugyanis magyar írók, művészek írták meg saját meséjüket. Quentin Gréban írásban válaszolt kérdéseinkre, spontaneitásról, egy kínai tigrisről és erős képekről mesélt nekünk. Magyarországon tavaly jelent meg az ön által illusztrált A dzsungel könyve, de elég csak a szerzői honlapját megnézni, és hamar kiderül, hogy nem ez az egyetlen gyerekklasszikus, amelyhez illusztrációkat készített. Mi vonzza ezekhez az örökzöld történetekhez? Miért fontos önnek, hogy ezeket a régi meséket időről időre leporolja? Amikor belevágok egy klasszikus történet illusztrálásába, pontosan ugyanazt az utat járom be, mint a többinél: „Inspirálnak azok a jelenetek, amelyeket illusztrálnom kell? Amikor olvasom, sok jó kép ugrik be nekem?” Ám valójában nem törődöm azzal, hogy egy történet híres-e vagy sem. Számomra egy könyv illusztrálása nagyon is önző élvezet. Nem mélázom azon, hogy mit várnak el az olvasók, vagy hogy könnyű lesz-e eladni a könyvet. Az egyetlen kérdésem így hangzik: „Mennyire lesz élvezetes ennek a szövegnek az illusztrálása?” Számomra nem probléma, hogy egy régi vagy új szövegről van-e szó, és azt sem szoktam megnézni, hogy előttem milyen illusztrációkat készítettek a klasszikus történetekhez. Azt szeretem, ha kialakíthatom a saját verziómat. Spontán alkotónak tartja magát, vagy szeret inkább jó előre tervezni? Spontán vagyok, teljes mértékben. Időről időre túlságosan is az vagyok, hiszen jó az, ha az ember egy kicsit előre tervez, de ha elkap az ihlet, annyira várom, hogy elkezdhessem végre, hogy nincs türelmem mindent megtervezgetni. Azt feltételezném, hogy aki profi illusztrátorként dolgozik, az bizonyára már gyerekként is örökké csak rajzolt – ez önre is igaz? Volt olyan képeskönyv vagy illusztrátor, amit vagy akit nagyon szeretett gyerekként? Vagy aki nagyban inspirálta? Gyerekként sokat rajzoltam, de az inspirációm a jelenben gyökerezik. Nincs olyan „álomkönyvem”, amely évek óta kísértene. Szóval, gyerekkoromban tényleg sokat rajzoltam, de még mindig gyerek vagyok. Megadom magamnak a lehetőséget, hogy álmodjak és erős képeket képzeljek el – még most felnőttként is. Teljesen természetes, hogy ha az ember gyerekeknek alkot valamit, akkor bele kell bújnia az ő bőrükbe. Lehet tudni önről, hogy nemcsak illusztrátor, hanem több könyvet szerzőként is jegyez – bemutatná egy kicsit azt a világot, melyben a szereplői mozognak? Mi az, ami megadja a kezdő lökést: egy figura, egy helyzet, egy gondolat, egy emlékkép? A kezdő lökés mindig esztétikai. Kínát akarom megfesteni? Oké, akkor legyen valami olyasmi benne, ami Kínában található. Rendben, de egy hőst kell festeni. (Szeretek kalandot festeni, mozgalmas dolgokat. Párbeszédet nem.) Ha a történet Kínában játszódik, akkor mi lenne, ha egy panda lenne a hős? Ó, nem jó, pandát a kettővel ezelőtti könyvemben festettem. Akkor mi lenne, ha tigris lenne? Ó, igen, azt vicces lenne festeni! Legyen akkor egy tigris Kínában! Szeretnék kínai lámpásokat festeni, hiszen annyira gyönyörűek – szóval, mi lenne, ha egy olyan történet lenne, amelyik éjszaka játszódik, amikor világítanak a lámpások? Így aztán adott lesz Kína, egy tigris meg egy éjszaka játszódó történet. Van egy ötletem! Egy olyan sztori lesz, amelyik egy kínai tigrisről szól: ettől a tigristől mindenki fél, mert annyira erős és kegyetlen, de ez a tigris igazából fél a sötétben. Kisebb állatok segítenek majd rajta, akik éjszakai életet élnek, és a végén majd barátságot kötnek egymással. Tehát, így kezdődik egy történet – hogy meg akarom festeni Kínát, a tigrist és a lámpásokat. Meséljen egy kicsit arról, hogyan dolgozik! Milyen technikát alkalmaz? Vázlatokat készítek a vázlatfüzetembe, a festéshez pedig vízfestéket használok. Semmi számítógép, mindent kézzel csinálok. Szeretlek, anya! című könyve tavasszal jelenik meg Magyarországon – mi adta az ötletet ehhez a kötethez? Portrékat akartam festeni, egészen pontosan női arcokat. Így aztán anyákról készítettem portrékat, történetek nélkül. Csak esztétikai érzéssel festettem őket, mert nem volt melléjük szövegem. De az én dolgom az, hogy képekkel meséljek el történeteket, a ruhák, a testtartás, a mosolyok által. Aztán a szövegek szerzője (Hélène Delforge - a szerk.) befejezettnek tekintette a képeimet, és hihetetlen szövegeket írt arról, hogy mit jelentenek számára a portréim. Így aztán a végén igazi történetek kötődtek az általam készített arcképekhez. Ez pont a fordítottja volt annak, ahogyan általában zajlik a munka, amikor először van meg a szöveg és aztán jönnek a képek.   Forrás: Könyves blog Az interjút készítette: Kiss Orsi