Meddig ér a rigófütty?
2018.06.26. 10:22
Írta: Kányádi Sándor
Illusztrálta:
Csíkszentmihályi Berta
Kiadó: Holnap, 2012
Oldalszám: 62
Megjött a tavasz, leterítette köpenyét, s leült a dombra.
Végignézett a berkeken, a kerteken, a lankákon s a réteken, a csupasz-kopasz fák és bokrok kopárló gyülekezetén.
- No, amíg ezeket felöltöztetem... - szaladt ki a száján, de már mosolyogva szólt oda a körülötte legyeskedő szellőnek:
- Eredj, szolgám, suttogd közhírré a fák és a bokrok között, hogy aki megmondja, meddig ér a rigófütty, azt elsőként s tetőtől talpig aranyvirágba öltöztetem.
Kányádi Sándor mesegyűjteménye tizennégy, állatokról, természetről, gyermekkorról szóló, szívmelengető történetet tartalmaz.
|
Tartalom
ALKALOM SZÜLI A TOLVAJT 5
MEDDIG ÉR A RIGÓFÜTTY 10
EGÉRKE MESÉJE 14
MESE-MORZSA 17
ÁBÉCÉ-SORAKOZÓ 20
KUNKORI MESE 23
HIPP ÉS HOPP MEG A KISFIÚ 28
EGY LEGÉNY MEG EGY KALÁSZ 31
RÉCE-MESE 38
ÉHES MESE 42
MOGYORÓKIRÁLY MESÉJE 48
MIÉRT HÁPOG A RÉCE? 51
FÁBÓL VASKARIKA 54
TALÁLD KI A VÉGÉT 60
Alkalom szüli a tolvajt
Amikor a legesleges-legelső tyúkocska a legeslegelső tojást tojta volna, akkor még nem ólálkodott az ól körül a róka, csupán a mindig csörgő szarka csörgött az ól mellett álló fa ágán. S olyan ártatlan volt, akárcsak egy ma született bárány.
Ült hát a tyúkocska békén a fészkén. Még a szemét is behunyta, azt hitte, ha ő nem lát, akkor őt sem látják. A szarka csak csörgött, járatta a száját. Akkora zenebonát csapott, hogy messzire futott volna a róka, ha ott lett volna.
Ám amikor a legeslegelső tyúkocska nagy boldogan a legeslegelső tojást megtojta, örömében elkezdett kotkodácsolni.
Kot-kot-kot-kot-kotkodács,
fészkemben egy szép tojás!
És röppent a fészkéről, szaladt a tyúkocska, szaladt az udvarba, hogy örömét a többi tyúknak, a gágogó lúdnak, a hápogó récének, a mindig mérges pulykának, de főként, hogy a kackiás kakasnak is mielőbb hírül adja.
Kot-kot-kot-kot-kotkodács,
fészkemben egy szép tojás!
Elhallgatott az addig csörgő szarka a magasban. Ejnye, hát ezt a tyúkot mi lelte, mit kotkodál, kiabál bele az én gyönyörű énekembe! Hadd látom, hol az a fészek, s az a híres tojás, melyet olyan fennen hirdet ez a véget nem érő kotkodács.
– Csak volt tojás, csak volt tojás!
Csörrent, röppent a szarka, s már csőrében a tojással szállt vissza a fára.
A tyúkocska pedig egyre boldogabban s egyre nagyobb hangon kiabálta, hogy kotkodács, fészkében egy szép tojás.
Szaladt a hírre a gazdasszony is kíváncsian, de hiába keresgélt a fészekben, csupán egy árulkodó tarka tollat talált.
– Megállj, te tolvaj szarka! Te vagy a tettes!
– Én vagyok, mi tagadás, alkalom szüli a tolvajt – csörrent vissza szemtelenül a szarka, s azzal a tojáshéjat is földre dobta.
Azóta tolvaj a szarka, s azóta tyúkeszű a tyúk, aki semmit sem tanult az első leckéből. Azóta is minden alkalommal ország-világnak elkiabálja, ha megtojik.
El is hordaná minden tojását a szarka, de mi túljárunk a szarka eszén, és ketrecbe zárjuk tyúkocskát, hogy ott tojjék. Mert mi még a szarkánál is jobban szeretjük a finom tojásrántottát.
Egérke meséje
Volt egyszer egy ember, aki nagygazda hírében állott. Úgy járt-kelt, olyan nagy garral-mellel, mint aki a farzsebéből ki tudná fizetni a fél világot. Macskából sereget, kutyából csordát tartott. Többet, mint szolgát meg barmot. Csaptak is azok olyan csaholást, miákolást, hogy majd fölverték a házat. Álmában sem volt nyugta tőlük a szomszédságnak.
– Minek ez a sok kutya, szomszéd?
– Hogy őrizzék a házam. S magam is lehessek biztonságban.
– De macskából legalább miért tart többet, mint eleget?
– Hogy meg ne dézsmáljanak az egerek.
Végül is az ő dolga, törődtek bele a szomszédok, magukban morgolódva.
A gazda meg élte világát. Vendégségből vendégségbe járt. Maga is boldog-boldogtalant vendégül látott. Kedvelte a nyilvánosságot, kenyér helyett is kalácsot evett s adott. Csülök nélkül nem szenvedhette a babot.
Hanem aztán egyszer csak kezdett alábbhagyni a dínomdánom. Nemigen akadt már semmi, se kamrában, se pincében, se padláson. A vendégek, a kutyák s a macskák mindenéből kiették a gazdát.
De ezzel még nincs a mesének vége. Most jön a feketéje.
A vendégek rendre elmaradoztak, de egyre dühösebbé vált a kutyák eladdig vidám csaholása. Éhükben-dühükben a macskáknak estek, de azok se voltak restek: illa berek, nádak, erek, kereket oldtak. Most már a gazda volt csak egyedül ennivalónak. Ő pedig jobbnak látta, ha még idejekorán fölfut a padlásra. Fölbillegett hát, s a létrát maga után fölvonta.
– Goromba vén csontja! – hörögte-morogta méltatlankodva az éhkoppon maradt hajdani hűséges ebcsorda. Egy darabig még dühösen tengtek-lógtak, aztán új gazdát keresni világgá szállingóztak.
Mindezt egy bátor egérke mesélte, aki az elcsöndesült házba merészkedve, az üres pincét s a még üresebb kamrát végigportyázva, végül fölbátorkodott a padlásra.
Ő látta utoljára a volt gazdát, egy kopott subára dőlve, olyan szegényen, hogy még az egér is sírva jött el tőle.
Mesemorzsa
Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.
– Enni kéne.
– Enni.
– Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
– Együk meg itt helyben.
– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
– Az egészet megesszük.
– Nem értelek.
– Megesszük az egészet.
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.
Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.
|
|