- Márta néni? Márta néni a könyvtár szelleme? - néztek egymásra elképedve Liziék, majd újra egyszerre kiáltottak fel. - Hiszen akkor megvan a megoldás! Ha van a könyvtárnak szelleme, életre keltheti a könyvtárat. Márta néni életre keltheti a könyvtárat! - harsogták a gyerekek.     Becsengettek. Kintről még beszivárgott a folyosón rohanó gyerekek hangja, majd sorra becsapódtak az ajtók, és síri csend lett. - Be kell mennetek órára - mondta Márta néni. - Nem, most nem mehetünk. Márta néni, kéreztess el minket, segítened kel, most nem küldhetsz el. Kérünk szépen, mesélj el mindent. Biztosan találunk megoldást.  - Nem bánom. Elkéreztetlek, és elmesélek mindent. De utána ígérjétek meg, hogy nem beszéltek soha senkinek róla senkinek, és többet nem kérdeztek. - Megígérjük - hadarták a gyerekek, miközben hátuk mögött kisujjaik keresztbe fonódtak. - Maradjatok itt, mindjárt jövök - azzal Márta néni felállt, és kiment az ajtón. A tanci Márta néni kérésére elengedte a két gyereket, hogy a könyvtárban segédkezzenek. Tudta, hogy az utóbbi időben gondjaik voltak az osztállyal, és azt is, mennyire szeretnek olvasni - arra gondolt, biztosan jót tesz nekik, ha még egy kis időt a könyvtárban tölthetnek.   Amint Márta néni visszatért, két aggodó szempár várta. Nem lesz könnyű elmagyarázni - gondolta magában, de aztán visszaült a helyére, és mesélni kezdett. Elmesélte, hogy ő is, mint minden könyvtárszellem, akkor került ide, amikor a könyvtár épült. Réges-régen minden ember tudott olvasni, mindenki életre tudta kelteni a könyvtárat. Aztán jöttek a háborúk, majd az új élet, és az emberek kezdtek megfeledkezni a könyvekről, már nem úgy olvastak, mint régen. Ezért volt szükség arra, hogy minden könyvtárat egy szellem vigyázza, olyan szellem, aki már kezdetektől ott volt, mert csak  ő segíthet a könyvtár életben tartásában. Sárkány is ilyen szellem, a könyvtárak tündére őrzőnek nevezte ki. Ő nem tud róla, a legtöbb szellem nem tudja, hogy őrző is egyben. - Nahát! - csapta össze kezét Lizi. - Hogy fog örülni Sárkány, ha elmesélem neki! - Az én esetem kicsit más - folytatta Márta néni. - Az előző könyvtáros gyakran vette elő azt a hercegnős könyvet, amelyben én is éltem. Aztán egy nap nyugdíjba ment, és épp búcsúzkodtunk, amikor bejött az igazgató, és megkért, legyek én a könyvtáros. Örömmel vállaltam. Azóta az igazgató is más, az új igazgató nem tudja, ki vagyok. - Te hercegnő voltál? - szólt közbe Matyi csodálkozva. - Igen. Még mindig az vagyok, csak őrző nem tudok lenni már, és nem volt, aki a helyembe lépjen - magyarázta szomorúan Márta néni. - De miért nem lehetsz őrző, ha eddig az voltál? - értetlenkedett Lizi. - Tudjátok, én a könyvből léptem ki mindennnap, de minden este vissza kellett mennem, a könyvben pihentem, puha ágyban, párnák közt. Egy hercegnő csak akkor lehet őrző, ha minden éjfélkor visszalép a könyvbe. De én pár éve kint rekedtem. Az új igazgató sok könyvet hozott a könyvtárba, és sok régit elvitt. Egész nap pakoltunk, rendezgettük a könyveket, és nem vettem észre, amikor az én könyvemet is kitették az eldobhatók közé. Este már hiába kerestem, nem találtam. Másnap szóltam az igazgatónak, hogy szükségem van a könyvre, mert éjfélkor vissza kell mennem, különben nem tudom életbe tartani a könyvtárat, de kinevetett, és határozottan kijelentette, hogy hercegnők nem léteznek: divatjamúlt mesék ezek, nincs szükség rájuk. Bárkit kérdeztem, senki nem tudta, hová vitték a régi könyveket. Attól a naptól kezdve hiába olvastam a gyerekeknek, nem keltek életre a könyvek, mert megszegtem a szabályt. Éjfélkor nem tudtam visszatérni a helyemre. - Vajon nincs az erdei könyvtárban Márta néni könyve is? - nézett Matyi Lizire reménykedve. - Nincs, az biztos nincs. Egyetlen hercegnős könyv sincs. Vannak ugyan könyvek, amelyekben élnek hercegnők, de ami csak róluk szól, olyan nincs. Valahol viszont biztosan megvan..." Forrás:  Hajós Erika - Lizi és a Mindentudó Porcica