A lila lidérc csak ritkán látogatott haza. Járta a lápokat, szelte a dombokat, folyton csak keresett, kutatott. Az örök boldogság virágát szerette volna meglelni, de sehol sem találta. Egy idős boszorkánytól hallott róla először, aki csak ennyit súgott neki: - Az örök boldogság virágát csak a legnagyobb bánatban találod meg. A lidérc nem tudta megfejteni a mondatot, mindössze annyit tudott, hogy a virágra mindenképpen rá akart bukkani. Olyannyira rögeszméjévé vált a boldogság keresése, hogy egyre kevesebb időt töltött otthon, pedig apró lidércgyermekei nagyon várták haza. Majd beleszakadt a szívük, amikor elment, és csak úgy csimpaszkodtak rajta, amikor hazatért. De a lidércet ez sem hatotta meg. Újabb és újabb felfedező útakra indult. Gyermekei már annyira sóvárogtak apjuk után, hogy magasba emelt lila kezekkel naphosszat kint várták a kertben, hátha láthatatlan apjuk felveszi őket egy ölelésre. Addid-addig áltak ott égnek tartott kézzel, míg földbe gyökerezett a lábuk, és lila virággá változtak. Sírt az oktondi lidérc, amikor belépett a kertbe. Csak akkor értette meg, miről szólnak a boszorkány szavai: a legnagyobb örömet a gyeremekei jelentették számára, és bánatukban ők váltak a boldogság virágává. Onnatól kezdve a lidérc nem mozdult el a virágok mellől. Locsolta, ápolta, gondozta őket. Szentül hitt benne, hogyha elég kitartó, még visszakaphatja gyermekeit. Azóta ponpázik a Tihanyi-flszigeten annyi levendula.   Az azúr úr - Fertő tó meséje   – Bárcsak eljönne értem egy nemes herceg, délceg paripán, aranyvörös palástban! – ábrándozott a királylány szolgálója, miközben ruhát mosott a tóban. -  Az sem baj, ha nem annyi­ra daliás. Lovon sem kell érkeznie, és azt sem bánom, ha nincsen vörösen ragyogó palástja, ha eléggé szeret engem – tette még hozzá. Aztán a szolgálóleány felnézett az egyik mellette repkedő azúrszínű szitakötőre. – Akár te is lehetnél a hites uram, kedves szitakötő, ha jó szívvel vagy irántam! – azzal kinyújtotta a kezét, és a tenyerére hívta a tündöklő kék állatot. A szitakötő odarepült a kezére, és ezt mondta neki: – Nagyon tudnálak szeretni, és el is veszlek feleségül, ha megígéred, hogy hűséges leszel hozzám! – Az leszek, ígérem – felelte a leány, és csókot lehelt a rovar fejére. Másnap a palotában nagy volt a sürgés-forgás, ugyanis egy herceg jelentkezett be a királyhoz lánykérőbe. A királylány izgatottan öltözködött, jobban mondva öltöztette magát szolgálóleányával, mert a titokzatos Azúr herceg nagyon gazdag királyfi hírében állt. Kicsinosítva, vékonyra fűzött derékkal tipegett a királylány a trónterembe, hogy fogadja az azúrkék ruhás herceg hódolatát. A szolgálóleánya szerényen meghúzódott egy sarokban. Ám Azúr herceg őt szólította meg: – Kedves leányka, lennél-e a feleségem? – kérdezte. A szolgálóleány nem értette, hogyan történhetett ez. De nem babonázta meg a herceg csillogó ruhája és ragyogó rangja. Ezt felelte: – Nagyon szívesen lennék, de van már vőlegényem, hűséges vagyok hozzá – és várta, hogy vajon haragra gerjed-e Azúr herceg. Ám az csak elmosolyodott, majd megrázta magát: apró, azúrkék szitakötővé változott. Aztán ismét hercegként állt előtte. – Kiálltad a próbát, hűséges maradtál hozzám. Legyél hát a feleségem! De erre már a szolgálóleány sem mondott nemet, hanem a herceg nyakába borult.   <VISSZA A MESEGYŰJTEMÉNYHEZ