Ugye, sose hallottatok még ilyen furcsa nevet? Nem a keresztnévre, a Marcira gondolok, hanem a vezetéknévre, arra, hogy Szavaseigaz. No persze, nem ez volt az igazi neve Marcinak, de mégis mindenki így hívta, s hogy miért, azt talán már ki is találtátok: mert amit mondott, annak mindig az ellenkezője volt az igaz. Nem is tagadta, hogy ilyen hazudós a természete, hogy csak a hazugságra áll a nyelve, ha megkérdezték tőle, hogy mit szeretsz, Marci? – akkor így felelt:
– Hazudni.
Ha pedig azt kérdezték tőle, hogy mi leszel, ha megnősz? – akkor ezt felelte:
– Kis hazugból nagy hazug.
Hát erről a Szavaseigaz Marciról hallottam egy történetet, amit most nektek is elmesélek. De mielőtt elmesélem, azt is elmondom, hogy ha reggel fölkelt, és megivott egy bögre tejet, azonnal kiszaladt az udvarra, de nem a saját udvarukra, hanem a szomszéd udvarába, ahol elmesélte a gyerekeknek, hogy kilenc méter kolbászt és egy malomkő nagyságú kenyeret evett reggelire. Aztán, már később, játék közben a homlokához kapott, és úgy csinált, mint aki elfelejtett valamit.
– Jaj, azt még nem is mondtam, hogy utána egy hordó tejet ittam…
Mikor aztán már eleget játszott, és megszólalt a déli harang, akkor hazament ebédelni. Ha édesanyja megkérdezte, hogy hol-merre járt, majdnem mindig azt felelte:
– Csak itt voltam a szomszédban, a sárga szakállú király udvarában… Még hajnalban átküldött hozzám egy óriást, aki bekiabált a kéményen, hogy menjek a királyi udvarra, mert unatkoznak a király gyermekei…
Addig-addig mondogatta, amíg egyszer édesapja rászólt:
– Hát ha te ilyen csodálatos helyekre jársz vendégeskedni, akkor szegődj is oda örökös játszópajtásnak!
No hiszen, egyéb se kellett Szavaseigaz Marcinak, már nyúlt is a tarisznya után, abba beletett egy jókora cipót, a kezébe vándorbotot fogott, s meg sem állt a szomszéd házig. Ott aztán nézett jobbra, nézett balra, majd elindult a falu határába. A falu határában megint megállott, de ott már nem nézett semerre, hanem csak hangosan mondogatta magában:
– Jobbra-e vagy balra? Balra-e vagy jobbra?
– Hát az attól függ, hogy hová tartasz – szólt rá egy ismeretlen hang. Nyújtogatta Marci a nyakát, meresztette a szemét, de hiába, nem látta a hang gazdáját. Nem is láthatta, mert az a szellő volt, amelyik éppen egy szép fehér felhőt vitt a sárga szakállú király kertje fölé, mert levelet kapott, amelyikben megírták neki, hogy nagyon megszomjaztak a világszép tulipánok.
Ha nem is látta Szavaseigaz Marci a szellőt, a hangját annál inkább hallotta, s képzelhetitek örömét, mikor megtudta, hogy a szellő éppen oda tart, ahova ő szeretne menni.
– Csak azt nézzed, hogy merre száll a felhő, arra gyere mindig, akkor holnap reggelre odaérsz a sárga szakállú király palotája elé.
Így is történt. Ott állott Marci a palota kapuja előtt, és bátran, hangosan köszönt a főajtónállónak:
– Adjon isten jó reggelt!
– Neked is, öcsém. Mi járatban vagy?
– A sárga szakállú királyt keresem.
– Aztán miért keresed?
– Beszédem van vele.
– Miféle beszéded?
– Az, hogy idevezettem a szellőt, amelyik azt a szép fehér felhőt hozta a kert fölé, amelyik éppen az imént itatta meg a szomjas világszép tulipánokat. Azt akarom megkérdezni, hogy mikor lesz szükség esőre megint.
Olyan ártatlan arccal mondta ezt, hogy a főajtónálló minden szavát elhitte. Ezért aztán így szólt:
– Hát akkor eredj, aztán kérdezd meg…
Egyéb se kellett Szavaseigaz Marcinak, a következő szempillantásban már ott állott a sárga szakállú király előtt. A király pedig, mert abban az országban így szokás, megkérdezte Marcitól:
– Mi szél hozott, édes fiam?
– Nem engem hozott, hanem én hoztam a szelet. A szél pedig felhőt hozott, hogy ne szomjúhozzanak a kertedben azok a világszép tulipánok!
– No, ezt jól tetted – felelt a király –, ezért három aranyat adok neked.
– Nem három aranyat kérek én, hanem csak azt, hogy elszegődhessek hozzád.
– Aztán minek szegődnél?
– Hát játszótársnak a királyfiak mellé!
– Nem bánom – dünnyögte a király –, de mivel mulattatnád őket?
Szavaseigaz Marcinak nem kellett gondolkodni a hazugságon, ezért aztán azon nyomban megfelelt:
– Van nekem egy csodahegedűm, amelyik akkor is szól, ha nem jár rajta a vonó.
– Hadd halljam ezt a hegedűt! – mondta kíváncsian a király, de Marci rögtön rávágta:
– Nem hallhatod, mert otthon felejtettem… De van egy kis madaram, az elhozza a csőrében, ha hármat füttyentek.
– Hát füttyents akkor! – biztatta a király. De hiába biztatta, mert Szavaseigaz Marcinak erre is volt egy rögtön kitalált hazugsága:
– Füttyentenék én, de nem lehet, mert csak akkor hallja meg a kismadár, ha az apám faragta aranysípon füttyentek…
– Füttyents akkor az aranysípon! – szólott a király, de amikor erre is csak kifogást hallott, hogy így meg úgy, az aranysípot otthon felejtette, akkor már látta, hogy Marcinak egy szava se igaz, már ő is tudta, hogy Szavaseigaz Marci áll előtte. Ezért aztán így adta ki az útját:
– Nem előre, hanem hátra, arra fordítsd az arcodat, ahonnan elindultál!
Tudta Marci, hogy mit jelentenek ezek a szavak, azt jelentik, menjen vissza a falujába. Szerencséjére még utolérte a szellőt, az pedig visszafelé is mutatta az utat, mert ha felhőt nem is, de kilenc falevelet vitt magával.
Így került vissza Marci a falujába, s hogy hazudott-e azóta, vagy sem, azt én már nem tudom. Én csak ennyit hallottam róla, s ha többet mondanék, akkor nekem is Szavaseigaz lenne a nevem.
TOVÁBB>>
|