- No, ide vigyázz! - szólt a béka. - A hogy én csinálom, te is úgy csináld, mindjárt az első látásra megtanulhatod. Nagyot ugrott a partról a levegőbe s a hátulsó két lábát hosszan kinyújtva fejjel a vízbe ugrott. A víz fölcsapott. A béka eltűnt a habok között, de már a következő pillanatban ott ficzkán­dozott a víz színén. Szeme csillogott a következő gyönyörűségtől. Szórta, fújta maga előtt a vízgyöngyöket. - Láttad? - kérdezte az egértől. - Láttam, - felelt az egér. - No hát csináld utánam! Ne félj semmit! - Nem hideg a víz? - kérdezte az egér szepegve. - Dehogy hideg, - felelt a béka. - Olyan meleg, mintha katlanban melegítették volna. És vígan lubiczkolva csalogatta az egeret. Az egér belenyújtotta az első lábát a vízbe. A víz csakugyan meleg volt. Neki futott hát ő is a partról és egy nagy ugrással a vízbe vetette magát. Lemerűlt. A víz felvetette. Fuldokolva kapkodott jobbra-balra. Bizony bele is fulladt volna, ha a béka el nem kapja hirtelen a nyakánál. - Látod, - szólt az egér, - majd belefulladtam. Nem való nekem az efféle mulatság, mert én szárazföldi életre születtem. Nem is ugrott többé vízbe, csak a parton ülve nézte, micsoda figurákat csinál a vízben a béka. Másnap egy lyukhoz értek. A lyukból egy öreg szürke egér pislogott kifelé. - Adjon Isten jó napot! - köszöntötte a vándorló egér az öreget. - Fogadj Isten, mi járatban vagytok? - felelt amaz vissza. - Vándorúton vagyunk, tapasztalásokat szerzünk. - Mi a nevetek? - Az enyém Zsákrágó, a barátomé pedig Brekeke. - Én Lyukszögi vagyok, - szólt az öreg egér. - Az apád jó czimborám volt, egy tarisznyában ismerkedtem meg vele. Hát szivesen látlak mind a kettőtöket. Forduljatok be. - Jaj, pajtás, - súgta a béka, - nem szoktam én efféle egérúton járni. Hajós vagyok, tudod, veszedelem nekem a szárazföld. - Csak gyere utánam, - súgta az egér, - ne félj semmitől. Sokáig másztak a hosszú és szűk lyukban. Elől az öreg Lyukszögi ment s egy szentjános­bogárral világított a vendégeknek. Egyszer aztán kiértek a lyukból. Egy kamarába léptek, a mely tele volt mindenféle ennivalóval. - Legyetek vendégeim! - szólt Lyukszögi. - Van itt kalarábé, hagyma, sajt, lekvár, töpörtő, kenyér és még sok mindenféle. Egyetek. Nem sajnálom tőletek. Volt ott egy drótból készített, gömbölyű kis ház is. A közepén szalonna illatozott. - Te, Zsákrágó, - szólt a béka a barátjához, - de szeretnék én egy ilyen kis házban lakni! Épen jó lenne a lencsés tó partjára, különösen mikor a gyerekek kövekkel hajigálnak. - Vigyázzatok, bele ne menjetek! - szólt az öreg Lyukszögi. - Rossz ajtaja van annak a háznak. Ha egyszer becsapódik, nem lehet kinyitni. Szegény megboldogúlt feleségem is abban a házban veszett el. Zsákrágó hallgatott is az öreg szavára, de a szeles béka nem nyughatott: beugrott a házba, beugrott épen a ház közepére. Abban a pillanatban becsapódott az ajtó. A béka fogva volt. A két egér megréműlt. A béka kétségbeesetten ugrált jobbra-balra, úgy, hogy a fejét egész összeverte a drótok között. Hiába, nem nyilt ki többé az ajtó. Az egerek megkisérlették szétrágni a házat. Nem lehetett. Hát csak sírtak ott mind a hárman: az egerek kivűl, a béka meg belül. Egyszer csak kinyílik a kamara ajtaja. Belépett egy asszony. A két egér elsurrant. Mikor az asszony meglátta a békát, felsikoltott: - Jaj, hogy kerűl ide ez a kecskebéka! - kiáltotta, - soha hírét nem hallottam, hogy a béka szalonnát evett volna. A kiáltásra befutottak többen is és egy bátrabb fiú kinyitotta az egérfogó ajtaját. A béka egy óriási ugrással menekűlt a saláták közé. - Meg kell fogni! - kiabálták a gyerekek, de a béka szerencséjére megtalálta az egérlyukat, a melyiken bejöttek és eszeveszetten menekült. Most már otthon vannak mind a ketten. A béka feje be van kötözve méntalevelekkel. Éjjel a holdvilágnál hosszan beszélik a kalandjaikat. Magam is tőlük hallottam.