- No - mondotta a vadász -, kenyerem javát megettem, de még aranytojó madarat nem láttam; megfogom, hazaviszem, hadd tojja ezentúl nekem az arnytojást. Nekem, nekem, senki másnak! Nosza, hamarosan hurkot vetett, azt a fészekbe beletette, aztán lemászott a fáról, elbújt mögéje, s úgy várta vissza a madarat. Hiszen jött is nemsokára a madár. Bolond feje nem vette észre a hurkot, belelépett, beletekerődzött, a vadász meg - hopp! - föl a fára, fogta a madarat, s meg sem állott vele hazáig. Az ám, de alig ért haza, elkezdett tűnődni magában: "Lám,lám, hiába hoztam haza az aranytojó madarat. A szomszédaim észreveszik, megirigylik, s még majd beárulnak a királynál, a király meg elveszi tőlem. Inkább nekiajándékozom." Úgy tett, ahogy mondta. Elvitte a bolond vadász a madarat a királynak, az meg mindjárt kalitkába záratta, s megparancsolta, hogy bőven ellássák étellel-itallal, csak hadd tojjon minél több aranytojást, mert hát sok pénz kell ám a királyoknak. De alig zárták kalitkába a madarat, megszólal az udvarmester, s mondja: - Ugyan, felséges királyom, minek tartasz te ingyen madarat? Hát azt hiszed, hogy van aranytojó madár? Legjobb, ha szabadon ereszted. A király megfogadta az udvarmester tanácsát, eleresztette a madarat, az meg nagy boldogan felszállottt a kapu tetejére, onnét lepottyantott egy aranytojást, s mondta, amint következik: - Elébb én voltam a bolond, hogy megfogattam magamat. Aztán a vadász, hogy elajándékozott. Aztán a király meg az udvarmestere volt bolond. Igazán bolondok voltunk mind. No de többet nem leszek bolond! Azzal a madár nagy vígan visszarepült a fészkébe. Ha a madár a fészkébe vissza nem repült volna, az én mesém is tovább tartott volna.