"- Rosszkedvem van és nyugalmat szeretnék! - fakad ki egy őszi reggelen Pettson. Findusz rögtön azon kezd morfondírozni, mivel is vidíthatná fel morcos gazdáját. - Elmehetnénk horgászni - javasolja végül -, attól biztos jókedved lesz. Pettson azonban nem akar kimozdulni. Kint minden hideg és nyirkos, pedig fel kéne ásni a krumpliföldet, és a tüzelő is elfogyott. Ám a kandúrt nem akármilyen fából faragták: kitalálja, mitől múlik el az öreg rosszkedve, sőt talán még arra is sikerül rávennie, hogy munka helyett vele játsszon... " Ezt tényleg minden szülőnek el kéne olvasni. Nagyon okos mese arról, hogy milyenek vagyunk mi kívülről egy gyerek számára, amikor bal lábbal kelünk fel, semmihez sincs kedvünk, de legfőképp játszani nem akarunk. Legszívesebben egész nap meg sem moccannánk, és képtelenek vagyunk átvenni a körülöttünk nyüzsgő-zsivajgó gyerek(ek) csapongó, meg nem álló ritmusát. Pedig ők, vagyis Findusz tényleg mindent megtesz(nek), hogy életre keltsék beszürkült szüleiket, azaz Pettsont. És ha kis csalással is, de a lényeg, hogy sikerül.