Misu és a piros kenu
kajakkenusport.hu 2019.02.08. 01:51
Illusztrálta: Hajba László
Kiadó: Manó Könyvek, 2014
Oldalszám: 100
Egy kisfiú és barátainak a története.
Misu és a három barát az iskola pincéjében talál egy csónakot, amiről kiderül, hogy Misu édesapjáé. A négy barát egyetértésben újjávarázsolja, hogy piros pompájában majd használni tudják valamikor.
A nyár közeledtével Misu talál a parkban egy bagoly-gyereket, akit vissza kellene juttatniuk a Bagoly-tanyára. A hétvégére várván, amikor is kivitelezni tudják, a madárgyerek a kisfiúval tölt el néhány napot, s aztán indul az expedíció.
A csöpp bagolyfióka, Guszti messzire téved a családi fészektől. Misu megtalálja, és úgy dönt, visszaviszi a szüleihez. Az ám, de a fióka otthonát, a rejtélyes Bagolytanyát lehetetlenség száraz lábbal megközelíteni. Ezért aztán Misu és barátai, életükben először, elindulnak a folyón egy kenuval - és persze Gusztival. Vajon sikerül-e eljutniuk a sűrű bozóttól ölelt, rejtélyes Bagolytanyára?
Kedves, nem hosszú történet, s a vége után az is kiderül, hogy a "Kajak-kenu szövetség" felkérésére íródott ez a könyv, hogy népszerűsítsék ezeket a vízi sportokat. Miközben Misu napjairól olvasunk, megismerhetünk négy gyermeket, akik különböző karakterek, s mégis jó barátok. A nem túl okos Döme, a szeleburdi Rigó, az egyetlen lány Oti, aki Rigó ikertestvére és az empatikus, klassz srác Misu nagyon szimpatikus négyest alkotnak.
A csodakosaras című könyv nagy sikerű szerzőpárosa, Nógrádi Gergely és Hajba László ezúttal a barátságról, az állatok iránti felelősségünkről, és az egyik legősibb és legkedveltebb sportról, az evezésről mesél a gyerekeknek.
|
Interjú a szerzővel
Aki a facebook oldalára tekint, azonnal láthatja, hogy családjával szoros kapcsolatban élnek a vízzel. Aki a Misu és a piros kenut elolvassa, a kajak-kenu sporttal való kötődést is megérzi.
Így van – mondja Nógrádi Gergely. – A facebook oldalamon a profil képem a fiam, Benu által készített nagyon ötletes rajz, amelyen egy hajóban ülve írok, olvasok, mert szerinte én erre is képes vagyok. A nyitóképen pedig a Dunán vagyok látható a gyerekeimmel, hiszen mi valóban folyamatos kapcsolatban vagyunk a vízzel. A pesti létet magunk mögött hagyva a családdal kiköltöztünk Gödre, és egyre közelebb és közelebb kerültünk a Dunához. Ma már mindössze százötven méterre lakunk a folyótól, korábban többször előfordult, hogy úgy mentem be a délelőtti szerkesztőségi értekezletre, hogy előtte korán reggel már úsztam a Dunában. A gyerekeim is természetesen Gödön kajakoznak, és rendszeres vízitúrázók vagyunk.
És nyilván otthon a tárolóban van egy piros kenujuk is…
Zöld. De van. A könyvben az egyik lány szereplő, Oti döntése alapján lett pirosra festve a kenu, ami a fiúk számára egy kicsit ciki szín, de végül elfogadják. Egyébként a könyv címjavaslata Benu és a piros kenu lett volna, ám a szerkesztő, Csapody Kinga arra kért, futassunk meg hat-nyolc kenura rímelő nevet a címmel kapcsolatban, és a kiadónál végül Misura szavaztak.
Ön szerint mennyire elérhető, megélhető a mai gyerekek számára a könyvben leírt varázslatos történet? Mert talán minden gyereknek szüksége lenne egy ilyen piros kenura, amely kalandokat ígér, amely közel hozza számára a természetet, amelyben igaz barátságokat köthet.
Jó lenne, bár nehéz olyan kerületekben, városokban megmutatni ezt a csodát, ahol nincs víz. A feleségem Ceglédről jött, neki kellett egy kis idő, amíg ráhangolódott a vízi létre. De a környezetemben azt tapasztalatom, hogy az a gyerek, aki egyszer kenuba vagy kajakba ült, és végigevezett egy túrát mondjuk a Rábán vagy a Mosoni-Dunán, sátorban aludt, tüzet rakott, átélte a szabadság érzését, az újra lapátot vesz a kezébe, mert tudja, hogy sok-sok szépséget, izgalmat, kalandot élhet át a vízen. Az én gyerekeim sokfelé jártak már a világban, de sem Barcelona, sem Jeruzsálem, sem a párizsi Eiffel-torony nem hozta őket lázba annyira, mint amikor vízitúra előtt elkezdjük pakolni a vízhatlan hordóba a sátrat, a ruhát…
VISSZA AZ OVISOK OLDALÁRA>>
VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA>>
|
|