Szél Dávid   Minden nap Apanap egy könyv az igazi apáknak egy igazi apáról Az Apanap című édes-kedves műre sokkal inkább érdemes afféle kép-hangulat-albumként tekinti, mintsem könyvre. Ezt az alkotást ugyanis nem a szövegek és nem is a képek teszik kerekké, egésszé, hanem éppen az, ami nincs leírva, vagy épp lerajzolva: a lapozások között tátongó narratív lyukak.  Philip Waechter albumát ezért aztán úgy kell elképzelni, mintha úszás közben beszélgetnénk a barátunkkal, akinek a mondatait csak akkor halljuk, amikor kiemelkedünk a vízből, hogy levegőt vegyünk. A könyvet Szél Dávid pszichológus, a frissen megjelent Apapara írója ajánlja. Apának lenni más, mint anyának. Az anya végül is csak magában hordja kilenc hónapig a gyermekét, az apa meg általában esetlenül téblábol a növekedő has körül. Philip Waechter ezt a születés utáni esetlenséget, ami megannyi humorral van teli, ábrázolja jól, a Pozsonyi Pagonyra jellemző csodálatos illusztrációival.   És hát valóban, nem lehet és nem is kell az élet minden pontjáról beszámolni, nem lehet és nem is kell az élet minden pontját megmutatni, így aztán Waechter-család mindennapjairól is csak szórványosan értesülünk. Az el nem mondottak kitalálása, a narratív lyukak betömködés ránk van bízva. Pont úgy tehát, mint egy családi fotóalbum nézegetésekor. De nem csak ebben a tekintetben invitál a szerző minket, olvasókat és gyerekeinket, az átélőket izgalmas játékra, mentális erőfeszítésre. És ez, társadalmi szinten, ha lehet, még fontosabb mint a történet kiegészítése. Waechterről ugyanis szép lassan kiderül, hogy egy mindenben részt vevő, teljes értékű szülő, aki erőlködés nélkül úgy tesz mérföldes lépéseket az emancipálódás útján, hogy közben nem kényszerít semmit az olvasóra. Nem olyan bonyolult dolog ez, mindössze annyi történik, hogy Waechter olyan hiteles tud lenni a legkülönbözőbb, gyerekkel kapcsolatos feladatok ellátása közben, hogy eszünkbe se jut, azon gondolkodni, hogy ezek „hagyományosan” az anyasággal társított feladatok. Szó sincs tehát arról, hogy Waechter egy vasárnapi apuka lenne. Erre utal az eredeti cím szójátéka is. Miszerint bár a Sohntage, azaz fiúnapok a betűk szintjén alig különbözik a Sonntage, azaz vasárnapoktól, de tartalmilag hatalmas a szakadék. Waechter tehát nem csak hobbiból van a gyerekével, hanem minden nap jelen van, minden napból fiúnapot, magyarul Apanap-ot csinál. Amiken pedig, legalábbis a Waechter-éknél természetesnek vesszük, hogy az apa cserél pelenkát – még talán kakis is lesz orra közben –, de természetesnek tűnik az is, hogy ő megy állatkertbe, hogy ő marad otthon aggódva, ha a gyereke beteg, ő sétáltat, altat, ő megy játszótérre. És hát legalább annyira természetes az is, hogy mindezek közben nem csak a gyerekével van ám, hanem fociközvetítést is néz és hallgat, újságot is olvas, néha unatkozik a homokozóban, néha szomorkodik, ha kimarad valamiből, ami korábban az élete része volt, néha néha rosszkedvű, néha elege van, néha meg feldobott, megint máskor meg tökéletes flow-ban van a gyerekével. Az Apanap tehát két fronton is üzen. Konkrét szinten behívja a történetkiegészítő képességünk, absztrakt, ha úgy tetszik metaszinten pedig rámutat arra, hogyan fér meg egymás mellett az apa és a férfi, megmutatja, milyen a 21. századi, gender-semleges apa.   Forrás: pagony.hu vagy.hu   Konkrét történet nincs is. Csak családi életképek. Amikor az apa alszik, a gyerek meg vígan bucskázik rajta.   Van egy jó napja. Vagy van egy rossz napja. Kakis lett az orra az apának, nem megy fel az első cipő a gyerekre, focizni tanítja, és a kétéves gyereket megpróbálja tangóharmonikázni okítani.