A tízperces napozás nem volt kellemes. Jó nagybátyám és nagynéném kétfelől fogta mind a két kezemet, így kellett feküdnöm a pokrócon, öt percig hason, öt percig pedig háton, cselekvés kizárva.
Fő, hogy eltelt. Utána kézen fogva beszaladtunk a tenger hullámos vizébe, amely akkor éppen sima volt. Derékig álltunk a vízben, és paskoltunk, lubickoltunk, amiből kifolyólag el kellett engednünk egymás kezét. Igen sokan voltak körülöttünk, és mindenki örvendezett, lubickolt. Én kutyaúszással haladtam a tengerben, de nem sokáig, mert egyszer csak visítozást hallottam, és ebből az alkalomból két lábra álltam, gondoltam, megnézem, ki az, aki nem akar belefulladni ebbe a sekély vízbe. Ekkor vettem észre, hogy fulladási veszély sehol sincsen, ezzel szemben Anci néni visibálja, hogy Fülöpke drága, hol vagy?
Már Béla bácsi is kiabálta, hogy hol vagy, Fülöp, lelkem gyermekem, és a jelen levő bácsik és nénik is keresgélni kezdtek a tenger vizében. Anci néni sírt, és azt zokogta, hogy hol van az a drága gyermek. Mindenki keresett, kiabált, én is kiabáltam egy kicsit (nagyon jólesett), közben az Anci néni háta mögé lopóztam, és megcsiklandoztam a fürdőruháját, mondván:
– Kutykurutty!
A tenger vize sós ízű, de keserű. Ezt akkor tudtam meg, amikor Anci néni ijedtében megfordult és pofon vágott, engemet pedig elborított a tenger sűrű habja. Azon a helyen nekem éppen hasig ért a víz, de azért Béla bácsi kimentett belőle. És rákiabált Anci nénire, Anci néni vissza, és idegesek lettek. Olyan jóízűt veszekedtek azon, melyik szeret engemet jobban, hogy mindenki bennünket nézett, még az ideiglenesen köreinkben tartózkodó külföldiek is. Ezután kézen fogva visszatértünk a pokrócra, amely köré Béla bácsi négy pálcát szúrt le, és lepedőt feszített ki reájuk napszúrás ellen. Béla bácsi nyomban elaludt az árnyékos pokrócon, mivelhogy hajnal óta vezetett, és fáradt volt, meg izgalmak és egyebek. Anci néni féltő gonddal kérdezte, nem vagyok-e fáradt, mert ilyenkor minden jó gyerek jóízűt alszik a tenger partján, de énnekem még senki se mondta, hogy jó gyerek vagyok, lehet, ezért nem voltam se fáradt, se álmos. Úgy látszik, a jó gyerekek fáradékonyabbak. Igaz, hogy nemrégen reggeliztünk, de én rápillantottam a társaságunkban lévő alumíniumdobozra, és azt mondottam, hogy amíg a jó gyermekek alusznak, én inkább ennék. Ez így is lett, és ez alkalommal Anci néni elengedte a kezemet, hogy szendvicset kenjen és paradicsomot aprítson, én pedig illedelmesen hasra feküdtem az árnyékban, a pokróc szélén, és Anci néni nem sokat törődött velem, mivel látta, hogy nem fejtek ki tevékenységet.
Miközben Anci néni vajat kent a zsemlére, kiderült, hogy a tengerpart homokját horkolás ellen is eredményesen használhatjuk. Közvetlenül mellettünk, egy kifeszített lepedő alatt egy szőrös mellű bácsi szundikált, biztosan ő is vezetett hajnaltól. Nem is ez volt a baj, hanem az, hogy olyan hangerővel tudott horkolni, mint egy igazi trombita, az a vastagabbik, a katonazenekarban. Ezt a horkolást hanyatt fekve végezte, és a szája tátva volt, csodáltam is, hogy nem szállnak beléje a legyek. Miközben így csodálkozgattam, Anci néni meg a vekniszeleteket kente vajjal, felmarkoltam egy kis homokot, kinyújtottam a karomat, és a homokot szép lassan eregetni kezdtem a szőrös mellű bácsi szájába, belé, de csak apránkint, nehogy felriadjon, és meg találjon ijedni. Nem is volt szükség az egész felmarkolt homokmennyiségre, még a fele se volt benn, a horkolás váratlanul abbamaradt. Nyomban visszakaptam a kezemet. A csend mindössze néhány pillanatig tartott, mert a bácsi felugrott, köpködni kezdett, majd minekutána mind kiköpte a tengerparti homokot (úgy látszik, nem ízlett, de én se kívántam), kiabálni kezdett, és megfenyegette a közelben labdázókat. Nem tudom, mit kiabált, mert külföldi nyelven beszélt, de azt láttam, hogy nagyon haragszik, azután besietett a tenger vizébe, gondoltam, most biztosan gargalizál.
A nagy hacacáréra szegény jó Béla bácsi is felriadt, és az élelmiszer túlnyomó részét megette, nekem csak két szendvics maradt, Anci néninek egy se, de ő azt mondta, nem éhes, fogyókúrázik. Én több ízben is említettem, hogy egyáltalán nem fogyókúrázom, de Béla bácsi oda se neki, amíg én egyet haraptam, ő két szendvicset nyelt le.
Mondhatom, nagyon rosszul telt. Fél órát töltöttünk még a forró árnyékban, és Anci néni sehová se engedett, nehogy napszúrást kapjak. Szerencsémre a magas egekből egy bögölymadár szállt alá, egyenesen a Béla bácsi hátára. Jól láttam, de nem szóltam, gondoltam, felébred, és úgy is lett, a bögöly nagyon jó hatással volt reája. Amint felébredt, mindjárt reám pillantott:
– Jajjj! Te gézengúz, mit csináltál már megint?!
Nagy szerencsémre Anci néni is látta a csapkodás hatására tovaszálló bögölymadarat, mert ez már akkora légy volt, hogy madárnak is lehet mondani. Ártatlanságom tehát nyilvánvaló volt, és ekkor Béla bácsi azt mondta, legjobb, ha felkerekedünk, bekocsikázunk a városba, végig a tengerparton, és élvezzük a szellőt, kilátást, valamint a fagylaltot, mert az is lesz, ha jól viselem magam.
Összeszedtünk hát pokrócot-lepedőt, és visszamentünk a sátrunkhoz. Megígértem, hogy amíg ők odabent öltözködnek, nem megyek sehová sem. Nem is mentem, mert én nem vagyok olyan, hogy ígérek valamit, és a végén nem tartom be. Örömmel láttam, milyen szépen feszül a sátorlap a lecövekelt zsinegek hatása alatt. Kíváncsi lettem, vajon mi lesz, ha a cövekeket kihuzigálom, mondjuk. Az lett, hogy a kicsiny, de lakályos sátor egyszer csak összehuttyant: Anci néni és Béla bácsi nagyon jópofán kapálóztak alatta. Sajnos, odaszaladt egy karszalagos bácsi, és rettenetes pofont kaptam tőle, sőt, utána még szorongatni is kezdte a nyakamat, hogy ő most azonnal visz engemet a rendőrökhöz, mivel huligán vagyok. Én sírva kapálóztam, és próbáltam magyarázni neki, hogy nemcsak téved, mivel én Bogos Fülöp vagyok, de Huligánt nem is ismerem, különben sem vagyok idevalósi, mert akkor nem laknék ebben a sátorban. Már éppen indultunk volna a rendőrök felé, amikor Béla bácsi kibújt a sátorponyva alól, és bocsánatot kért az őrtől, aki megbocsátott neki, és engemet a nyakamnál fogva átadott Béla bácsinak, megőrzés végett. Ezalatt végig zokogtam. A pofon miatt és azért is, mert nem hitte el, hogy Bogos Fülöp vagyok. (...)
|