- Húhú! Értem! És mondd, mama, vajon a manók finomak? - Hú, eszedbe ne jusson! - szörnyedt el a bagolymama. - Senki nem eszik pici embereket! Ők a barátaink! Sokszor segítenek nekünk, állatoknak. - Huhú... Na és hol élnek? - érdeklődött tovább a fióka. - Hááát... - bagolymama elgondolkozott. - Mindenhol! Az egész világon vannak pici emberek. Vannak, akik még a Nagy Emberek házaiba is beköltöznek, de mivel olyan picik, és ráadásul még gyakran láthatatlanok is, kevesen veszik őket észre! - És most miért jöttek ide? - Ezer tekergő kukac! - csattant fel a bagolymama. - Honnan tudnám? Hallgass, figyelj, és megtudod! - Nagyapó! Nagyapó! Megjöttünk! - kiáltott pár vékonyka hang odalentről, és egyszerre mindegyik manócska levetette a láthatatlanná tévő köpenyét. Két manógyerek jelent meg, Vilma és Vili. Teóval, az apjukkal érkeztek, aki nehéz hátizsákot cipelt. Manószokás szerint köszöntötték a nagyapjukat: összedörzsölték az orrukat, és azt mondták közben: Nimi-nemi-nami! - De jó, hogy ilyen korán érkeztetek – mondta ragyogó szemmel Mózes apó. - Így több időnk lesz beszélgetni és eszegetni. Milyen volt az út? És hogy van az édesanyátok? Mindannyian a lobogó tűz köré telepedtek, és Mózes apó jól bebugyolálta őket a puha szarvasbőr takarókba. - Ó, egész gyorsan ideértünk – mosolygott Vili. - Képzeld, láttunk egy rókát. Vilma úgy megijedt, hogy majdnem bepsilt. Szerencsére a róka barátságos volt, mert emlékezett rá, hogy Apa egyszer régen kihúzott a talpából egy tüskét. Cserébe megengedte, hogy felmásszunk a hátára, és egészen idáig elhozott. Fantasztikusan jó volt! - Egyáltalán nem pisiltem be – csattant fel ikertestvére, Vilma. - Igaz, kicsit tényleg megijedtem, de a róka nagyon kedves volt. Mama viszont nagyon fáradt, és olyan kerek, hogy szinte kigurul az ágyból. Biztos jobban lesz, ha a babák végre megszületnek! Vilma az apjára nézett, aki bólintott, és azt mondta: - Igen, Monának sok pihenésre van szüksége. Ágyban kell maradnoia, ha csak lehetséges, de ez nem könnyű, ha két örökmozgó kölyök rohangál a házban. Köszönöm, nagyapó, hogy megengedted, hogy nálad maradjanak egy ideig. Eljövök értük, ahogy a babák megérkeznek. - Semmi baj – nevetett Mózes apó. - Nagyon örülök, hogy itt vagytok. Biztos remekül mulatunk majd mi hárman. Kezdjük azzal, hogy mindannyian együnk egy tányér finom forró levest, aztán megmutatom, hol fogtok aludni. - Boldogan elfogadom a levest – mondta Teó –, de aztán Rőt Róka hazavisz. Nem akarom sokáig egyedül hagyni a feleségemet. Mózes apó bólintott, és kiporciózta a gőzölgő zöldségkrémlevest. A társaság egy időre elcsendesedett, csak az elégedett szürcsölésük hallatszott. . Nagyon köszönök mindent, apóka – mondta végül Teó manó, és felállt. - A hátizsákban megtalálod a gyerekek ruháit, és akad benne pár ajándék is, amit a Mama küldött. Most már indulnom klell. A manógyerekek megölelték az édesapjukat. - Nim-nem-nomi, Apa. Vigyázz a Mamára, jó? Teó magához szorította a két kicsit, aztán felegyenesedett, a szájába dugta az ujját és nagyot füttyentett. Abban a pillanatban az erdő szélén megjelent egy fürge, karcsú árnyék. - Itt a rókataxim – mosolyodott el Teó. - Legyetek jók, gyerekek, ne okozzatok gondot a nagyapátoknak. Bízom bennetek. Nim-nem-nomi! Vili és Vilma integettek, ahogy az apjuk eltűnt, aztán a nagyapjukhoz bújva ismét odaültek a finom meleg tűz mellé. - Nagyapa, mesélsz nekünk? - Igen – mosolygott Mózes apó, és szelt nekik egy szelet édes illatú gyümölcskenyeret. Aztán lehunyta a szemét, mint aki befelé figyel, és aztán elmesélt nekik egy szép hosszú mesét. Nim-nem-nomi!

<VISSZA A MESEGYŰJTEMÉNYHEZ