- Lárifári! Lóra! - kiabálta a kántor. - Itt a tatár!
- Az esze tokja! Kaszára-kapára! Jön a török! - harsogta a bíró.
- Hamar a szenteltvizet! - rikkantott a pap.
Mindenki hadonászott.
- A tatár!
- A török!
- A sátán!
Lett is ebből hamarosan olyan verekedés, hogy a falu borbélya késő estig alig tudta bekötözni a különös háború sebesültjeit.
A Babszem Csacsi ezalatt kuncogva poroszkált hazafelé.
- A fene ütött az emberekbe? - ráncolta homlokát a favágó a szekér tetején.
Mert a falu szélén csupa kaszás-kapás ember állt, mintha egyéb dolguk nem lenne.
- Hova-hova, szomszéd? - kiáltott a füles gazdája a legelöl álló juhászra. - Csak nem harmatot akar kaszálni?
Az emberek összenéztek.
- Ez a Favágó Flóris!
- Honnan jön, szomszéd? - kérdezték tőle megrökönyödve.
- Az erdőről.
- Aztán mit hoz?
- Rókatojásokat - tréfálkozott a favágó, hiszen mindenki láthatta a rengeteg ölfát.
Hirtelen előfurakodott a harangozó.
- Ez az ember az ördöggel cimborál! Megmondta a plábános úr.
Az emberek mozgolódni kezdtek.
- Ide nem teszed be a lábad többé! - tódította meg a harangok megszólaltatója. -Ördög húzza a szekeredet.
- Ördögöt az ördög - nevetett a szegény ember. - A szamaram. A Babszem Csacsi.
Senki se hitte, de odamenni sem mertek. A szekér meg egyre jött. Végül a juhász megemberelte magát. Hátha tényleg szamár? Ő bizony megnézi. Babszem Csacsit még úgysem látott. Eddig nem, de most igen. Mert, uramfia, valóban akkora kis csacsi húzta, húzta az égig érő fás szekeret, hogy alig lehetett látni. Most már odasereglett a nép is. Majd kiestek a szájukon a csudálkozástól.
A szamárka meg sem állt a favágó házáig. Ott is éppen annyi időre, hogy a terüt leszórják, és már fordult is vissza. Estére annyi lett a fa a szegény ember udvarában, hogy alig lehetett mozdulni tőle. De volt is keletje. Vette boldog-boldogtalan, ha kellett, ha nem. Mindenki látni akarta a Babszem Csacsit. Hát még a sok finomság, amit összehordtak. Majd leszakadt alatt a padlás. Belakott vele a favágó is, a csacsi is. A Gólalábú Gazdag Gerzson még egy korsó bort is hozott nyomban. Favágó Flóris ivott belőle egy jó húzást, majd egyből elaludt. Hogyne aludt volna, amikor álomport kevert bele a zsugori gazdag ember. Megfogadta, hogy egy élete, egy halála, ellopja a Babszem Csacsit. Hát meg is tette.
Kipihenten ébredt reggel a favágó. Ugrott, hogy enni adjon pirinyó társának, de majd kővé vált. A kis istálló üres volt.
- Csacsi, csacsikám! Hol vagy? - hívogatta.
De bizony egy hang sem felelt. Hogyan is felelt volna! Nem hallatszott a favágó szava a Gólalábú kastélyáig. Hiába kutatta át a kunyhót, udvart, láda aljától a padlásszögletig. Hiába járta be az erdőt, a berket, a Babszem Csacsinak nyoma veszett. Bánatosan üldögélt a szegény ember az udvar szögletében.
De a szamarának sem volt jobb dolga. Kérhette zsugori új gazdáját, az bizony sajnálta tőle a sonkát, kolbászt. Ráadásul, mikor bánatában keserves ordításra fakadt, egy piszkos rongyba göngyölte, és az ágy közepébe dugta, hehogy valaki meghallja a hangját. Közben alig várta, hogy este legyen végre. Nappal nem merte hajtani a kis állatot, mert mindenki rájött volna, hogy ő a tolvaj.
Végre szép csendesen elsimogatta bársonyos kezével az est az emberi gondot.
Mikor mindenki az igazak álmát aludta, befogta a Gólalábú a Babszem Csacsit. De előbb jól bekötötte a száját, nehogy még megszólalhasson. Szegény állat étlen-szomjan volt egész nap, s mégis egész úton egyre csak a favágó volt az eszében. Aztán egyszerre csak gyorsabbra fogta a lépést. Nem törődött már vele, ha égig rakják is mögötte a szekeret. Betyár gondolata támadt.
- Megkeserüli ezt még ez a zsugori! - mormogta.
A favágó még éjfél után is a tuskón üldögélt. Már azon töprengett, hogy felakasztja magát. Nem mintha az elveszett szerencséjét sajnálta volna, hanem mert annyira megszerette az a picurka szamarat, hogy már el sem tudta képzelni napjait nélküle. Egyedül még az étel is ízetlen volt. S neki nem lesz ezek után kiről gondoskodnia.
Éppen fel akart kelni, hogy valami kötelet keres, mikor újra le kellett hogy üljön. Azt hitte álmodik. Csipkedte magát, hogy felébredjen, de nem. Valóság volt, amit látott. Egy égig rakott fás szekér egyenesen az ő udvarába fordult. Hej, hogy ugrott a favágó!
- Csacsi, csacsikám! Egyetlen babszem pajtásom! Csakhogy megkerültél! Beszélj, ki lopott el... No, egy szavad sincs?
Akkor látja, hogy be van kötve a szamárka szája. Beszélt volna az, mint ahogy kiabált is, mihelyt tudott.
- Ott ül a szekér tetején a tolvaj!
A holdvilágnál látni lehetett, hogy valaki kászálódik a magasban.
- Úgy, hát maga az? - ismerte fel a szegény ember a Gólalábú Gazdag Gerzsont. - Szóval nemcsak csal, zsarnok, hanem lop is!
A kiabálásra odasereglettek az álmukból felvert falusiak. Ki-ki ahogy kiugrott az ágyból. Mindenki kiabált, morgolódott.
- Vágd nyakon, komám, azt a zsugori kutyát! - biztatták a favágót.
De erre nem volt szükség. Menekült volna a szamártolvaj, hanem a szekér olyan magas volt, hogy térdelve lehetett onnan érni a csillagokat. Ijedtében éppen akkor markolt meg egyet, mikor a szamár a kert végébe indította a szekeret. Hanem a csillag lámpása forró volt. Mind összeégette a tenyerét. El is engedte nagy hirtelen. De hol járt már ekkor a Babszem Csacsi!
Zuhant, zuhant a Gólalábú zsugori, mikor a földre ért, akkora lyukat vágott, hogy egyből a pokol mélységes fenekén találta magát.
A szegény ember már akkor az istállóban etetgette a Babszem Csacsit. Lett is akkora pocakja, hogy széjjelnyomta a kis istálló falát.
Ha a csacsi hasa az istálló falát szét nem nyomta volna, az én mesém is tovább tartott volna.
|