A Fahéjas kert két legfontosabb bácsija Nagyapa és Lassú Báró. Tényleg nem mondtam semmit, jó?    Nagyapa gondozza a Fahéjas kertet. Afféle csősz, bár nem hasonlít csőszre, sőt mezei bakterre sem. Egészen pontosan úgy néz ki, mint egy mosolygós gyerekorvos. Vagy a szomszéd vízvezeték szerelő bácsi, az a nagy bajuszos. Esetleg az éneklő szemű költő a hatodikról. Csak épp nem láttam nála vidámabb öreget a világon! Ráadásul úgy pipázik, olyan komótosan, akár egy igazi rendőrnyomozó, de kizárt, hogy lenne pisztolya. Csak füstölgő mosolya van, és meg kell mondjam, néha az is éppen elég.   Például ha le kell teremteni a Hecc macskákat, akik fenekestül felforgatják a Fahéjas kertet, ha cirmos kedvük úgy kívánja. És bizony sokszor kívánja úgy. Ezek a gaz macskafélék állandóan tréfákat eszelnek ki, hogy bosszantsák a köröttük élőket, legyenek azok emberek, állatok, tündérek, vagy bármi mások. Nagy tehetségű nyávogók, az már biztos! Süllyedtek már el miattuk hajók, hajoltak már el autópályák, és egyszer a tűzoltóság is kigyulladt, mert a Hecc macskák éppen arrafelé játszottak. De Nagyapa egy nézéssel ráncba szedi őket, és senki nem érti, hogyan csinálja.  Azt beszélik, Nagyapa réges-régen, még az ódivatú háborúban tábornok volt: fiatal, nyalka vitéz. Minden csatát megnyert, de soha egy csepp vért ki nem ontottak a katonái. És mikor a császár megkérdezte, mivel jutalmazhatná meg a szolgálataiért, Nagyapa csak egy bögre habos kávét kért. De fahéj legyen a tetején, dörmögte vidáman. Miután leszerelt, megkapta ajándékba a kertet, azóta létezik a fahéjas időszámítás. Ez csak mese, szokta mondani némi huncut fénnyel a szemében, mikor szóba kerül a múlt. Szemenszedett mese.