Történetek sehányéveseknek - Utószó Lázár Ervin egy interjúban azt mondta, nem szereti az életkori besorolásokat, sehányéveseknek ír. Akik ismerik meséit, meseregényeit,tudják, hogy ezek a szövegek több szinten működnek: a szerethető szereplők, aszómágia és a huncut humor elvarázsol kicsiket és nagyokat, a népi hagyományból építkező történetek mélyén megbúvó bölcsességet pedig talán inkább a felnőttek értik,érzik. Engem éppen akkor ejtett rabul a Szegény Dzsoni és Árnika világa,amikor a legtöbben el szoktak távolodni a meséktől: kamaszkoromban. A középiskolám irodalmi színpadán éveken át küzdöttem azért, hogy megrendezhessem,az utolsó előadásra pedig még a szerzőt is sikerült elcsalnom. A darab után beszélgettünk Lázár Ervinnel, és elmondta, hogy gyerekként minden áldott nap tíz kilométert gyalogolt alsó-rácegrespusztai otthona és az iskola között. Ezt a felejthetetlen útvonalat örökíti meg Az óriás és a Hóban című önéletrajz iihletésű írásában is. Az életre szóló találkozás után falni kezdtem a novelláit is. Rá kellett ébrednem, hogy ezek többsége szintén sehányéveseknek szól,különösen az úgynevezett mesenovellák, amelyekben jellemzően egy kislány vagy egy kisfiú beszélget a (sokszor írói válságban leledző) apafigurával. Már akkor, tizenévesen meglepett, hogy ezek a filozofikus és nagyon is realista,életszagú szövegek miért csak novellás kötetekbe száműzve érhetők el ahelyett,hogy legalább egy részük illusztrált gyerekkönyvben is megjelenne. A kötet igazi kuriózuma mégsem ezeknek a kevésbé ismert szövegeknek az újrakiadásában keresendő, hanem egy valóságos nyomozás eredménye. Abban a kiváltságos helyzetben voltam ugyanis, hogy Vathy Zsuzsa, Lázár Ervin házastársa felkérésére éveken át rendszeresen ülhettem mesterem íróasztalához a hagyaték gondozása miatt, és a szó szoros értelmében az asztalfiókból került a kezembe egy felirat nélküli mappa, amely az Országmesét rejtette. Ez az évszám nélküli, gépelt formában ránk maradt, minden bizonnyal kései kézirat ebben a válogatásban jelenik meg először, mint ahogy a két kötetkezdő költemény is. Mikkamakka és Vacskamati versére igazán különös körülmények között találtam rá. A szerző számítógépének környékét rendezgetve régi flopilemezekre lettem figyelmes, ám a nagy részüket már nem lehetett a számítógép meghajtójával beolvasni, ezért Zsuzsa arra kért, hogy egy ismerős segítségével végezzünk adatmentést a lemezeken, hátha előkerül néhány kincs. Ugyanígy jártunk el a Lázár család kisszékelyi nyaralójában maradt lemezekkel és az ottani számítógépadataival is. Igen ám, de az adatmentést követően a dokumentumok többsége szinte teljesen értelmezhetetlen, rejtjeles üzenetként jelent meg a képernyőn. Lázár Ervin Q című novellájára emlékeztetett a helyzet, amelyben az önérzetes írót először a magánhangzók, majd a mássalhangzók is cserben hagyják, csak a Q marad neki. Vacskamati versének utolsó három sora például így festett: R’)R’gben tR’?R’rsz R’?R’ssze, te fR’)R’lkR’GR’llR’ŁR’s lR’GR’ttyR’ŁR’ , te dinnye, te bR’?R’szme! Macska Vathyval, vagyis Vathy Zsuzsával jó időbe telt, mire sikerült megfejtenünk, melyik krikszkraksz melyik ékezetes betű helyett szerepel, és életre szóló élmény volt először elolvasni a rekonstruált verseket. Remélem, a felfedezés öröme járja majd át a sehányéves olvasókat is a nyolc kiváló kortárs grafikus rajzaival megjelenő kötet olvasásakor. Dávid Ádám író, a sorozat szerkesztője   Böszörményi Gyula Kápos fejűek, figyelem! Volt egyszer, hol nem volt, az M3-as autópályán is túl, ahol a cseppet sem kurta nyakú Avasi kilátó az égbe fúr, vagyis hát egész pontosan Miskolc városában, hogy egy író letelepedett a könyvesbolt kicsiny asztalához és frissen megjelent mesekönyvét dedikálta. Jöttek is szép számmal az emberek, mosolygósak, kedvesek, és kérték, firkálná össze az az író a könyvet, hogy személyes emlékké legyen. Odakinn hó pelyhedzett az égből, odabenn toll sercent csendesen, ahogy az ilyenkor kell. És ekkor újra nyílt a bolt ajtaja, rajta gyűrt arcú, szigorú tekintetű bácsika lépett be. Az egyik eladó nagy lelkesen rögvest hozzá is ugrott, mondván: „Nézze csak, itt az író és a mesekönyvét dedikálja épp!” Az öreg ezt hallván lapos pillantást vetett a kicsinyke asztal felé, látta az emberek hosszú sorát, meg a könyveikbe firkáló írót, majd így szólt reszelős hangon: „Mesekönyv, mi? Na, abból én már rég kinőttem, csókolom!” – és mogorván ment tovább a nagyon komoly, „felnőtt könyvek” polcai felé. Azt hiszem, ennek a bácsinak bizony nagyon is kápos volt a feje!   Ezen a ponton persze nekem is töredelmesen be kell vallanom, hogy az én fejem sem káptalan! Nem bizony! Ám mivel az ősi Kelet nagytudású mesterei úgy tartották, miszerint a bölcsesség egyetlen biztos jele az, ha az ember pontosan tudja magáról, hogy nem tud semmit, ezért én nyugodt vagyok. Kápos fejűnek lenni, kérem szépen, kicsit sem szégyen, ha az ember ezt fel- és elismeri, s azután hajlandó olvasni, tehát okosodni! A fent emlegetett bácsika káposságával épp az volt a gond, hogy úgy vélte, a mesékből egy felnőtt már semmit nem tanulhat. Látszik rajta, hogy ő sosem olvasott Lázár Ervint! Mi viszont igenis olvasunk! Olvastuk kisgyerekként és kacagtunk, ámultunk, merengtünk Dömdödöm, Mikkamakka és a többiek kalandjain. Azután kezdtünk lassanként felcseperedni, ám hiába éreztük kamasz fejjel azt, hogy mi már minden fontosat tudunk a világról, Lázár Ervin történetei valahogy mégsem koptak ki a kezünkből, hisz ott volt még szegény Dzsoni és Árnika, Berzsián és Dideki, no meg a Hétfejű Tündér, akiket meg kellett ismernünk, akikkel olyan jól lehetett együtt szomorkodni, félni, nevetni és okosodni. Lehet, hogy a gimiben újságpapírba csomagoltuk őket, nehogy „ciki” legyen a tény, miszerint „még mindig” mesét olvasunk, de azért ott voltak velünk, mint a kisgyermekkor biztonságát, melegét visszavarázsló szelíd csodák. Most meg felnőttek vagyunk és tessék, mi olvasunk?! Naná, hogy Lázár Ervint! Őt bizony, mert az ő történetei – ez tudományos tény! – jó közérzetet, nevetős kedvet, eltöprengős okosságot, krónikus bölcsességet okoznak, és ezáltal garantáltan javítják az életminőséget, frissítik az elmét és a lelket, így növelve meg szép napjaink számát (ha nem hiszi, kérdezze meg bármelyik olvasóját! – mellékhatások: hirtelen feltörő kuncogás, heveny rácsodálkozás a világ szépségére, néhol egy-egy édesbús könnycsepp, mely könnyíti a szívet, valamint fejünk káposságának jelentős csökkenése, vagyis meggátolhatatlan o-ko-so-dás!). Most meg itt ez a könyv, amiben három olyan Lázár Ervin írás található, amit eddig még soha, sehol nem olvashattunk. Dávid Ádám szerkesztő, az író életművének gondozója talált rájuk az öreg asztalfiókban és a csak nagy technikai nehézségek árán olvasható floppy lemezeken, a Móra Könyvkiadó pedig közkinccsé tette őket. Jó ez, mert a káposság ellen igenis szükségünk van a napi Lázár Ervin-adagunkra! Ő az az író (eredetileg úgy írtam: „ő volt”, de aztán beleolvastam a kötetbe és a homlokomra csaptam, hisz vele kapcsolatban nincs helye a múltidőnek), aki ősi bűverőt hívva elő regéli fülünkbe, szívünkbe történeteit, melyek egyként szólnak minden korosztályhoz. Így is van ez jól, hisz Lázár Ervin nem szereti az életkori besorolásokat, ő „sehányéveseknek” adja át a bölcsességét, amit a mese selyemszalagja, színes díszpapirosa csupán ékít, de nem fed el. Legyünk hát sehányévesek, barátaim, és olvassunk Lázár Ervint, hogy ne maradjunk káposak! Forrás: librarius.hu / Böszörményi Gyula / 2019. június 7.