Bruno Bettelheim (19031990) szülővárosában, Bécsben szerzett filozófiából diplomát, és a harmincas években ott járt Richard Sterba analízisébe. 1938-ban sok más osztrák zsidóval együtt Dachauba internálták, ám a következő évben, Hitler születésnapján amnesztiát kapott. Szabadulása után az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, ahol a Chicagói Egyetem professzora és egy gyermekotthon vezetője lett. Harminc éven át foglalkozott súlyosan lelki sérült, többek között autista gyerekekkel. Két legfontosabb könyve, a magyarul is megjelent Az elég jó szülő és A mese bűvölete. Tartalom Köszönetnyilvánítás 7 ELSŐ RÉSZ: Szülő és gyermek 1 Bevezetésül a korai élmények jelentősége 11 2 Szakértői tanács vagy belső tapasztalat? 26 3 Szülő vagy idegen? 50 4 Az ő indítékaik és a mieink 67 5 Az iskolai teljesítmény: a nézeteltérések egyik fő forrása 79 6 Közös emberségünk 98 7 A "miért" kérdése 109 8 Az empátiáról 122 9 A fegyelmezésről 136 10 Miért hatástalan a büntetés? 154 11 A gyermekkor újrafelfedezése felnőttkorunkban 183 12 A gyermek és a szülei múltja 192 MÁSODIK RÉSZ: Az "én" kialakítása 13 Az identitás megszerzése 203 14 A játék: híd a valósághoz 227 15 Miért olyan fontos a játék? 250 16 A játék mint problémamegoldás 268 17 Játék és valóság: a kényes egyensúly 18 A szülők és a játék: kétféle mérce 308 19 Az önbecsülés megszerzése a versengésen keresztül 325 20 Tudattalan források, valódi teljesítmények 338 21 Túl győzelmen és vereségen 364 22 Hogyan válunk civilizált lényekké? 377 HARMADIK RÉSZ: Család, gyermek, közösség 23 Eszmény és valóság 393 24 A szál, mely összefűz 410 25 A minket megillető hely keresése 429 26 A támaszt nyújtó család 449 27 Mágikus jelentőségű napok 467 28 Higgyünk-e a Mikulásban? 485 29 Az "igazi" Mikulás, a húsvéti nyúl és az ördög 497   Hintafa blog Ha csak egy gyermeknevelési könyvet olvasol el, ez legyen az. Komolyan. Minden benne van amit tudni kell, vagy érdemes. Egyszerre megnyugtató és felszabadító. Attól tartok, hogy manapság, az iMindenség korában, amikor minden létező okossággal körbevesszük magunkat, felhőkben tároljuk a családi fotókat, és a nagyi tuti receptjeit is csak legörgetjük, hajlamosak vagyunk beleesni abba a hibába, hogy a gyereknevelés is megoldható - ha nem is gyorsan-, de kívülről, egy készen kapott módszerrel.  Bruno Bettelheim könyvének már a címe is kellően elgondolkodtató. Miért csak elég jó? Miért nem mindjárt tökéletes? De miért is kellene tökéletesnek lennie bárkinek? A gyerek sem az, és mi sem. Sőt, nem is leszünk. Bocs. Sosem fogunk tökéletes harmóniában élni, hangos szavak, összeveszések nélkül. De kell-e? Egy jó kapcsolat, egy jól működő család nem arról ismerszik meg, hogy minden tagja angyali békében él egymás mellett. Inkább onnan tudjuk, hogy biztos család áll a hátunk mögött, ahogyan baj idején segítség érkezik, vagy az összezörrenések után beköszönt a békülés. Tudom, mert mindkettőt kipróbáltam. Egyébként is, a tökéletesség olyan teher (illuzió), ami bárkiből előhozza a merevséget. Ez pedig egy olyan műfajban, ami többnyire az intuícióra és a kreativitásra épít, nem túl szerencsés. Mitől lesz valaki elég jó szülő? Bettelheim megfogalmazása szerint ha az általunk elkövetett nevelési hibáinkat bőségesen ellensúlyozzák azok a helyzetek, amelyekben helyesen cselekszünk. Ennek elérése meglepően egyszerű: forduljunk empátiával gyermekeink felé, szem előtt tartva, hogy a gyerek tettei mögött csupa jó szándék húzódik meg. A bajok forrása rendszerint az ismeretek, a tudás hiánya. Ahhoz, hogy elég jó szülők lehessünk nem szükséges semmilyen forradalmian új trükköt tanulnunk. Csak meg kell próbálnunk gyerekeink tettei, viselkedése mögé látni, miközben emlékeztetjük magunkat, hogy ők is szeretnek minket, ahogyan mi is őket. Így könnyebben megesik a szívünk ügyetlenkedéseiken még akkor is, ha első haragunkban azt feltételezzük, hogy azért kanalazta ki a virágföldet 5 perccel az indulás előtt, mert így áll rajtunk bosszút az ebadta, amiért autóba kell ülnie. Holott gondolhatnánk arra, hogy előző nap együtt néztük a markoló munkáját, amit most gyermekünk is próbál imitálni. Talán azért önti az almalevet a padlóra a kis zsivány, mert minket akar idegesíteni? Esetleg csak arról van szó, hogy az adott pillanatban nem tudja máshogy elmondani milyen cefetül fáradt és mennyire nem bír már a lábán állni. Nagyjából egy hónapja próbálom ezen a szemüvegen keresztül szemlélődni. A hatása tapintható.  Bettelheim könyve -melyet a Park Kiadó jelentetett meg újra, nagyon szép külsővel-  üdítő változatosság a sok kész megoldást nyújtó tanácsadó könyv mellett. Elsősorban azért, mert nem univerzális tanácsokkal, azonnali megoldásokkal szolgál. Ehelyett hagyja, hogy mi dolgozzuk ki saját megoldásainkat, amitől szülőkként magabiztosak és elégedettek leszünk. Ehhez szolgál útmutatással abban az időnként útvesztőnek tűnő labirintusban, amibe a gyerekneveléssel lépünk. De tényleg olyan szövevényesen furfangos a gyerekek lélektana? Vagy csak mi gondolkodjuk már megint túl, a megszámlálhatatlan információnk, és ismeretünk birtokában? Azért volt óriási megkönnyebbülés Bettelheim művét forgatni, mert nemcsak nagyon érthetően és élvezetesen ír (Rakovszky Zsuzsa fordító munkáját dicséri a magyar változat), de sorra veszi a gyermeknevelés összes lényeges "ügyének" lélektani hátterét, azokat a mozgató erőket, amik egy-egy korszakot irányítanak. Mesél a játék fontosságáról, a büntetésről, és a fegyelmezés leggyümölcsözőbb módjáról, a család szerkezetéről, a serdülőkor mibenlétéről, az ünnepek jelentőségéről. Bettelheim minden mondata mögött az a végtelen szeretet és empátia húzódik meg, amire minket is buzdít. S ha valóban így tekintünk egy-egy problémára, akkor talán sikerül elérni, hogy tünetként tekintsünk a hisztikre, a dührohamokra, vagy a szemtelenségre, nem ellenünk irányuló támadásként, amire azonnal ellentámadásba lendülünk.   Érdekes epizódnak voltam nemrégiben fültanúja. Két nagyi beszélgetett a homokozó mellett, miközben T-vel egy feneketlen lyukat ástunk. A párbeszéd lényegében arról szólt, hogy bezzeg az ő idejükben mennyivel másabbak voltak a szülők. Ellenben manapság. Mindent túlokoskodnak, a gyerekek pedig elszemtelenednek, neveletlenek. És ez így ment percekig. Először arra gondoltam, hogy megemlítem nekik a tényt, hogy a mostani szülőket az ő generációjuk nevelte, de aztán arra jutottam, hogy valahol igazuk lehet. Bettelheim úgy fogalmazza ezt meg, hogy régen a naiv szülők, akiknek nem álltak tucatjával a tanácsadó könyvek a polcaikon, egy alapos hiszti után, vagy ha ellenséges hangot ütött meg nem gondolták, hogy a gyerekük őket utasítja el. Urambocsá' így próbálja kifejezésre juttatni, hogy nem szereti őket. Úgy vélték ez a fejlődés, az önállóságra való törekvés, vagy a saját ügyetlenségük felett érzett bosszúság tünete. A modern szülő azonban azonnal kétségbe esik, és azon tipródik, hogy hol rontotta vajon el. Ezen persze sokat lendít a környezet is, akik azonnal felelősért kiáltanak, akik nyilván nem lehetnek mások mint a szülők maguk. Én azt mondom ne járjunk túl a saját eszünkön, nincs a modern szülőkkel semmi gond, talán csak kissé elveszettek lettünk abban az információ-tengerben, amit a nevelési szakkönyvek zúdítanak ránk. S míg a naiv szülők, ha akartak volna sem igazán tudtak máshogy cselekedni, hiszen egy csomó mindenről nem is volt, nem lehetett tudomásuk, nekünk van választásunk. Modern szülőkként meg kell tanulnunk bízni magunkban, újra emlékezetünkbe kell idézni, vagy napi mantránkká tenni: szeretjük a gyerekeinket, a legjobbat akarjuk nekik, és a gyerekeink is szeretnek minket. Úgyhogy nincs  semmi baj, ha csak az nem, hogy az információk özönében elfelejtkeztünk a legfontosabbról: nem kell tökéletesnek lennünk. Ha elég jó szülők vagyunk, és szeretjük a gyerekeinket az is elég. Az én vállaimról óriási terhet vett le Bettelheim írása. Azzal, hogy más perspektívából szemlélem a fiúk viselkedését, valahogy egészségesebb, kiegyensúlyozottabb lett a családi élet. Nincs egymás hibáztatása, tünetek vannak, és problémák, amiket együtt oldunk meg, mert igenis elég jók vagyunk.