kellylupiolvas.com
Marie Pavlenko díjnyertes regénye, az Én vagyok a napod idén ősszel jelent meg a Menő Könyvek Kiadó gondozásában. Egy olykor humoros és szellemes, máskor szívfacsaró ifjúsági könyv.
A fülszövegben is olvasható, Déborah családi problémákkal küzd, konkrétan a szüleivel van baj, mind a kettővel. Már a történet elején szembesül az olvasó az apuka félrelépésével, hiszen fényes nappal a lánya gimnáziuma felé sétál a nőjével, akinek külseje merőben más, mint az anyjáé, véletlenül sem összetéveszthetőek. Közben az anyuka meg furán viselkedik, a párizsi otthonukban felhalmozott újságokat szabdalja szét, kivagdossa a képeket órákon, napokon keresztül.
Közben elkezdődik a lány végzős éve, és valahogy nem sikerül a tanulásra koncentrálni, a legjobb barátnőjével is megromlik a viszonya, mert Eloise összejön egy pasival, és attól kezdve mintha megfeledkezne Déborahról. Még szerencse, hogy új baráti társasága akad az utolsó tanévre, Jamal, a tarantulapókos srác és Viktor, az új tanuló lesznek vele jóban és rosszban. A tanév végére az is kiderül, melyik srác lesz a befutó Déborah szívében, és rendeződnek-e a családi problémák.
Olyan volt olvasni ezt a regényt, mint sok-sok sivár és egyhangú nap után kilépni a napsütésbe és érezni az arcomon a friss fuvallatot. A szerző csodálatos érzékkel szólaltatta meg a főszereplőt, ennek a lánynak valódi a hangja, igazi problémákkal kell szembenéznie. Enyhén szólva nem az a legnagyobb baja, hogy ki fogja meghívni a sulibálba, hanem az, hogy mi fog történni, miután az apja elköltözik, és ennek következtében az anyukája összeomlik.
Déborah szókimondóan, nagyon jó humorral mesél E/1-ben, igazi, mai szófordulatokkal, ami hitelessé tette számomra a hangját. Tisztában van vele, hogy nem tökéletes, értve ezt a külsejére éppúgy, mint a helyzetére az életben, de minden igyekezetével azon van, hogy alkalmazkodjon és javítson a lehetőségei szerint. Úgy éreztem, felültem mellé arra a bizonyos érzelmi hullámvasútra, végigutaztam vele ezen az úton, hol boldogan, hangosan röhögve a poénokon, hol szomorúan, kicsorduló könnyekkel küzdve. A felnőtté válás nem könnyű folyamat senkinek, átlagos családi élet mellett sem egyszerű rájönni, mi akarunk lenni, hová menjünk továbbtanulni, hogyan viseljük el a nehézségeket. Déborah az átlagnál nehezebb helyzetben van, hosszú az út, amin végig kell mennie az anyukájával együtt.
Azért megjegyzem, nagyon megdöbbentett az anyukával történt dolog és nagyon drukkoltam a felépülésének. Kettejük kapcsolata megjárta a mélységet és lassú lépésekkel jutott egyre magasabbra, hogy végül kiderüljön, miért is választotta a szerző ezt a címet. Nagyon szeretem azokat a regényeket, ahol jó szülő-gyerek viszonyra lelek, mert sajnos inkább az a jellemző, hogy mennyire elhanyagolják a gyerekeiket, hol egyik, hol másik, vagy épp mindkettő szülő. Meg kell említenem, hogy az apukával való kapcsolatot is remekül ívelte a szerző, végiglépkedtünk vele is az elfogadáshoz vezető úton.
Imádtam az irodalmi utalásokat. Én is kb. Déborah korában olvastam a Nyomorultakat és én is ennyire oda voltam érte, mint ő. Minden egyes említésnek megvolt a mondanivalója. Ahogy nem voltak véletlenszerűek a fejezetcímek sem, mind dalokból, versekből vett részletek kissé átalakítva. Ennek jegyzéke megtalálható a könyv végén.
Jamal és Victor a két srác, akik végigkísérik a lányt a történeten, mindkettő szuper karakter, akik meglepetéseket tartogatnak ám! Nagyon kellett az ő barátságuk a történetbe, hogy a családi drámát ellensúlyozza egy kis szerelmi szál is. De más izgalmak is akadtak, elég az hozzá, hogy Jamalnek tarantulái vannak, hatalmas terráriumban, egy alkalommal meg is szökik egyikük, nagy kalamajkát okozva, Victornak meg egyetemista barátnője van, de hát akadálya lehet ez egy bimbódzó szerelemnek? Mindketten igaz barátaivá válnak, akikkel akaratlanul is olyan dolgot találtak ki, egy szójátékot, aminek később hatalmas jelentősége lesz, a Pompás Hulláknak.
Pár szót érdemel Párizs is, és a francia szokások, megtudhattam, hogy itt úgy osztályoznak a suliban, hogy az elérhető max 20-hoz viszonyítanak, például a dolgozat 14/20 az már jónak számít. Mint általában a középsulis regényekben, itt is szerepelt egy odafigyelő tanár, aki segítette Déborah magára találását, ő a filozófia tanár volt, egyben ebben az évben az osztályfőnökük is, és pontosan tette a dolgát, nagyon szerethető a karaktere.
Arra számítottam, hogy sokkal több szó esik majd az ételekről, de néhány croissanton meg macaronon kívül csakis pizzát meg sajtos tésztát ettek állandóan. Ez azért megdöbbentett, bár a magyar fiatalok se gulyást esznek, hanem szintén pizzát meg hamburgert.
Még egy szó a kutyusról! Isidore egy utcáról összeszedett kutyi, haláli volt, ahogy a "muszáj levinni pisiltetni" kötelességből hogyan válik Déborah életének biztos pontjává, hogyan lesz igazi kedvenc.
Örömmel teszem ezt a könyvet a kedvencek polcára, mert imádtam olvasni, meghatott, megnevettetett, elgondolkodtatott, képes volt mély érzelmeket kiváltani, ugyanakkor szórakoztatott is a humorával. Érzékeny témákat érintett, és nagyon jól kezelte ezeket, a családi és baráti kapcsolatok fontosságát kiemelte és a regény végén megadta a válaszokat a kérdéseimre. Nem csak a young adult korosztálynak ajánlom, hanem felnőtteknek is.
|