Így segítsen gyermekének olvasni tanulni! -Bakos Eszter ajánlója

Az olvasni tanuló gyerekeknél két dologra kell nagyon figyelni az otthoni gyakorlás közben: az egyik, hogy bár a feladatok lehetnek mások, mint az iskolában (sőt!), anya-apa is lehet sokkal szórakoztatóbb, mint a tanító néni (sőt!!),

• az olvasástanulás folyamatán nem szabad változtatni. Az iskolákban jelenleg sem egységes módszerrel tanítják a gyerekeket olvasni: van ahol a szintetikus módszert, van ahol a globális módszert, van ahol pedig a Meixner módszert alkalmazzák, de számos más módszer is létezik (ilyen pl. a Zsolnay program vagy a Lépésről lépésre). Szülőként bele kell törődnünk abba a módszerbe, amit a gyerekünk iskolája alkalmaz, még akkor is, ha mi esetleg mást és máshogy tanítanánk, különben nagyon össze tudjuk zavarni a gyerekünket.

Figyelembe kell tehát venni a sorrendet, amiben a betűket tanulják a gyerekek. Ha mássalhangzó-magánhangzó betűkapcsolatokat olvasnak az iskolában, ne olvastassunk velük magánhangzó-mássalhangzósakat (lehet, hogy a fi menni fog, de az if már nem). Ha nyílt szótagokat tanultak (nincs a szótag végén mássalhangzó, pl. kő), ne gyakoroljunk zárt szótagokkal (van a szótag végén mássalhangzó, pl. zen). Nagyon fontos a betűtípus is. Mondok egy példát: mikor a kisfiam megtanult már három betűt az első héten, kitaláltam, hogy milyen vicces lenne megfogni mondjuk a Boribon és a hét lufi című mesét, és az első oldalról kigyűjtögetni az a meg az i meg az ó betűket.

Olyan kedves mese, a gyerek pedig majd látja, hogy milyen fantasztikus dolog, hogy el tudja olvasni. Komolyan, nem is értem, hogy gondoltam. Először is, meglátta a három sor szöveget, ami neki nem csak három sor szöveg, hanem százötven betű, és azonnal közölte, hogy na, ő ezt nem. Dehogynem, mondom én, hiszen annyira okos vagyok, nézzük végig, de aztán mindkettőnk szerencséjére elakadtunk rögtön az elején.

Mert a Boribon sorozat betűtípusában az a betű ilyen: a, míg ők az a betűt így tanulták: a. Márpedig ha az "a" így néz ki hétfőn, akkor szombaton se nézhet ki máshogy, és különben is, ha így is kinézhet meg úgy is, akkor az egésznek mi az értelme? Teljesen jogos a kérdés.

• A másik dolog, amire érdemes figyelni – és szerintem ez a gyerekünkkel tanulás egyik legnagyobb előnye, és a legfontosabb alapköve –, hogy ne érezze a gyerek, hogy nem hibázhat.

Természetes, hogy az ember nem esik neki a gyerekének, ha egy betűt félreolvas, és nem ordítja a fülébe, hogy TE VAK VAGY, BARÁTOCSKÁM?!,, amikor felcserél két betűt, de ennél sokkal többről van szó. Meghallgatni, várni, még várni, egy kicsit segíteni és tovább várni, ez nagyon fontos.

Az iskolában sajnos sokszor nincs idő várni, egészen egyszerűen azért, mert 30 gyerek ül a teremben, és amíg az egyikre várni kell, addig 12 másik unatkozik. A legnagyobb jóindulat mellett sem tudja megtenni egy tanító vagy tanítónő, hogy minden gyerek esetében pont annyit vár, amennyire annak szüksége lenne. Felszólítják, várnak, ha nem megy, felszólítanak mást, és bár nem rosszindulat áll mögötte, hanem puszta praktikum, a gyereknek az az üzenet jön át, hogy ez megint nem sikerült.

Az otthoni együtt tanulás egy olyan lehetőség a gyereknek, ahol meg lehet kérdezni azt is, amit már mindenki ért az osztályban, neki lehet futni egy szótagnak ötödszörre is, és olyat is lehet hallani, hogy hát sajnos apa nem tudja ez miért van így. Milyen klassz az, ha apa se tudja, amikor az iskolában esetleg úgy tűnhet, hogy mindenki annyira vág mindent, csak én nem.

Fontos tehát, hogy olyan környezetben tanuljunk a gyerekkel, amiben azt érzi, hogy nem kell sietni, ér hibázni, lehet kérdezni. Várni kell, és nem kiolvasni helyette. Figyelni a hangsúlyunkra: ez most nem ugyanaz a helyzet, amikor rákérdezünk, hogy megmosta-e kakilás után a kezét. Tudni kell, hogy sok kisgyerek nagyon izgul ezekben a helyzetekben, és egyáltalán nem esik neki jól, ha bénának érzi magát. Egyébként az együtt tanulás egy óriási hozadéka az is, ha látjuk, hogy a gyerekünk nem szorong az olvasástól, nem veszi rossz néven a javítást, és nem okoz neki gondot a kudarc. Az aggódó anyukák, mint én, átmenetileg megnyugodhatnak (teljesen sosem nyugszunk meg).

Igen, ez nekünk is unalmas

Nagyon szép szavak ezek, ültem már én is úgy le vasárnap este a fiammal gyakorolni úgy, mintha a vérpadra mentem volna. Mindenkinek kevés szabadidő jut, és olvasást gyakorolni valószínűleg nincs benne a top 3 kedvenc hétvégi tevékenységünkben, így ha az együtt tanulást megpróbáljuk kicsit szórakoztatóbbá tenni, azzal magunknak is óriási szívességet teszünk.

Persze, hogy nincs kedve a gyereknek ugyanabból a könyvből még háromszor elolvasni azt, amit már háromszor elolvasott a napköziben.

Jöjjenek tehát a feladatok, amiket elsősorban az idén szeptemberben iskolakezdő gyerekeknél lehet használni. Mire ez a cikk megjelenik, ezek a gyerekek már a legtöbb (talán az összes) egyjegyű betűt ismerik, és már rövidebb mondatokat is el tudnak olvasni.

Le a papírról!

Az egyik legunalmasabb dolog az olvasásgyakorlásban az, hogy állandóan ugyanaz a kontextus. Ülök egy széken, előttem egy könyv. Ugyanazok a képek, amiket az iskolában láttam, ugyanazok a szótagok, amiket az iskolában olvastunk. Ugyanaz a lila liba, ugyanaz a poén.

Az a jó a gyerekekben, hogy a legkisebb újdonságért is nagyon hálásak. Valami egészen csodálatos módon az a szótag, hogy óm, sokkal érdekesebb homokba rajzolva, mint papíron. Bele lehet karcolni gyurmába, meg lehet hajlítani drótból, meg lehet formázni fonálból, bele lehet karistolni a krumplipürébe. Ki lehet tenni hurkapálcikából (vagy legalább is meg lehet próbálni), bele lehet rajzolni a párában a tükrön. Ha a gyerek maga is a saját kezével alakítja ki a betűket, az segít a forma rögzülésében.

Be lehet gépelni a szavakat egy szövegszerkesztőbe vagy emailbe és elolvasni laptopon, telefonon, iPaden, bárhol. Minden tudományos alapot nélkülöző megfigyeléseim szerint a 6-8 éves korosztálynak bármelyik betű/szótag/szó két és félszer érdekesebb, ha az a szülő mobilján jelenik meg. (Figyelem: a betűtípus legyen olyan, mint amit a gyerekek az iskolai olvasókönyvben megtanultak és megszoktak!)

Én szívesebben veszem, ha nem laptop, telefon vagy ilyesmi segítségével történik a tanulás, de nem érdemes képmutatónak lenni: ha így megy, akkor így megy. Még mindig jobb a laptop képernyőjén érdeklődve olvasott tíz szó, mint a könyvben végigszenvedett három.

A fiam nemrég olvasta el élete első emailjét, ami természetesen elképesztően izgalmas volt, bár a nagymamájától kapta és nem Villám McQueentől. Vagy amikor egyszer nagyon unta, hogy ugyanazt a 6 betűt tanultuk, megpróbáltam vicces szavakat írni az ismert betűkből a laptopon, ami egy hatéves esetében főleg a kaki meg a pisi meg a puki. Közben néha változtattam a betűk színén vagy a háttér színén, szóval óriási volt a buli. Egyszóval ha lehet, próbáljunk meg elszakadni a tankönyvtől mint tárgytól úgy, hogy közben főleg azt gyakoroljuk, ami benne van.

Kártyázzunk!

Ezt a feladatot is az ihlette, hogy bár a gyerek még csak három-négy betűt ismert, de azokat keverte, úgyhogy muszáj volt az iskolán kívül is gyakorolni vele. A négy betű felváltva felolvasása neki egy Sátántangóval ért fel, unta is veszettül, és minél jobban unta, annál többet hibázott. Minél többet hibázott, annál jobban utálta.

Gondoltam egyet, és elővettem 4 papírcetlit. Mindegyikre ráírtam egy-egy betűt, szigorúan úgy, ahogy ők az olvasókönyvben tanulták, nyomtatott kisbetűvel. Ha a betűk már tökéletesen mennek, lehet szótagokat vagy akár rövidebb szavakat is írni a kártyákra. Innentől kezdve sok variáció van, mindegyiknek a csapkodás a lényege (fiú+csapkodás=siker).

 

Az egyik játékban én állok a szék mögött, a gyerek pedig az asztalnál ül a széken. Én a háta mögül az asztalra csapom egyenként a kártyákat, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehet, és ő kiolvassa, ami a kártyán van. Ez akkor móka, ha nem kell mindegyik kártyánál 15 percet várni a kiolvasásra, ezért érdemes tényleg csak betűkkel vagy szótagokkal kezdeni és csak akkor továbbmenni, ha már a rövidebb dolgok jól mennek. Ha már jól megy, vagy elég volt, lehet variálni úgy, hogy az összes kártyát az asztalra tesszük, és mi olvassuk fel a rajtuk lévő dolgokat, a gyerek pedig rámutat vagy rácsap arra, amit hallott. Elég bugyután hangozhat, de nálunk óriási siker volt, mondjuk lehet, hogy mi egy ilyen bugyuta család vagyunk. Én azért arra tippelnék, hogy ez a legtöbb gyereknek tetszeni fog.

Érteni, érteni, érteni

Amikor a kisfiam elkezdett olvasni tanulni, sokáig láttam rajta, hogy nem igazán esik le neki, hogy mire jó ez az egész. Olyan fajta kisgyerek, aki mindent megcsinál, amit mondanak neki, úgyhogy nem tett fel kérdéseket arra vonatkozóan, hogy miért is jó az neki, hogy ilyen dolgokat olvas feszt, hogy ós, meg áf, meg vi, és főleg, hogy miért rugózunk annyit azon, hogy nem vi hanem ví, amikor se az elsőnek, se a másodiknak nincs semmi értelme.

Aztán történt egyszer, hogy mégis csak szerettem volna megnézni azt a magyar bajnokit, ezért nem fröccsöntöttem egy szerencsekereket a délutáni tanuláshoz, csak a tankönyvet vettük elő. (Tudom, az első pont az volt, hogy el a tankönyvtől: vizet prédikálok és bort iszok.)

Ez már novemberben volt, úgyhogy egymás alatt sorakoztak az egyszerűbb két szótagú szavak, ilyenek, hogy kapa, néző, pipa, ilyesmi. Az volt a házi, hogy háromszor el kell olvasni az összeset (kb. 35-40 szót). Szépen végigolvastuk őket egyszer de láttam rajta, hogy ezt még kétszer végigcsinálni elég fájdalmas lenne. Ehelyett elkezdtünk a szavakról beszélgetni. Melyik volt az a szó ebben az oszlopban, amivel a kertben dolgozunk? Ki ül a meccsen? (Enyhe utalás arra, hogy most már lassan be kellene fejezni.)

Aztán csináltunk egy olyan kört, ahol elmutogattam a szavakat, ami a színvonalát tekintve inkább egy Szeszélyes Évszakokra hajazott, de nem is ez volt a fontos, hanem az, hogy a gyerek arra használta az olvasást, amire valóban kell majd neki: információszerzésre. Hiszen a 15 szavas oszlopokból nem mindig emlékezett arra, hogy mi volt az a szó amiről beszélek, gyorsan végig kellett futnia a szavakon, hogy kiválassza azt, ami neki kell, azaz mindent használt, amit az olvasás technikájáról eddig tanult, csak gyorsabban, mert nem azért olvasott, hogy fel legyen olvasva a szó, hanem azért, hogy az olvasás segítségével megoldjon egy problémát.

Természetesen még egy csomó más módon is lehet gyakorolni az olvasást; én például kicsike robot voltam, engem nem zavart, ha szimplán ülnöm kellett, és olvasni. Ha így is megy, szerintem így is lehet, nem muszáj anyukának a fején pörögni. Mint már említettem, az együtt tanulásban talán az együtt töltött idő a legfontosabb. Ha ezen felül azt is sikerül szülőként elérnünk, hogy a gyerekünk egy kicsit más módon, más környezetben tanuljon úgy, hogy ez senkinek nem jelenti a nap mélypontját, akkor akár gratulálhatunk is magunknak. A jól elvégzett munka után leülhetünk egy Fradi-Videotonhoz, és ha elég kegyetlenek vagyunk, elolvastathatjuk a gyerekkel a játékosok neveit. (divany.hu)

 

2. Kisiskoláskor alapozó szakasza (3-4. évfolyam)