"... Késő este a másodlovász egy utazó lovát vezette be az istállóba, és mialatt lecsutakolta, egy fiatalember, szájában pipával, bejött egy kis tereferére. - Hallod-e, Towler - mondta neki a lovász - mássz már fel a padlásra, és hozz egy kis szénát ide az etetőrácsba, jó? Csak előbb tedd le a pipádat. - Jól van - egyezett bele a másik, és már indult is. Hallottam, amint odafönt járkál, és ledobja a szénát. James még utoljára benézett hozzánk, aztán bezárták az ajtót. Fogalmam sincs, mennyi ideig aludtam, vagy hogy hány óra lehetett. Nyugtalanul felriadtam, bár nem tudtam az okát. Felálltam, a levegő sűrű és fullasztó volt. Hallottam hogy Vadóc prüszköl, és egy másik ló idegesen ficánkol. A sötétség miatt nem láttam semmit, de az istálló tele volt füsttel, jóformán lélegzeni sem lehetett. A padlásfeljáró nyitva maradt, úgy gondoltam, Onnan jön ez az egész. Füleltem. Valami sistergésfélét, halk recsegést és pattogást hallottam. Sejtelmem sem volt, hogy mi ez, de olyan furcsa hangok jöttek, hogy egész testemben remegni kezdtem. Ekkorra már valamennyi ló felébredt, a kötőfékjeiket rángatták és toporzékoltak. Végre odakint lépések közeledtek, és az a férfi, aki az utazó lovát hozta be az este, egy lámpással berontott az istállóba, gyorsan kezdte eloldozni a lovakat, és megpróbálta kivinni őket. Úgy kapkodott, és maga is olyan rémültnek látszott, hogy még jobban megijesztett bennünket. Az első ló megmakacsolta magát, a második és a harmadik sem mozdult. Aztán engem próbált erőszakkal kivinni az állásomból, de eredménytelenül. Még egy kísérletet tett mindegyikünkkel, aztán kiment az istállóból. Nem kétséges, hogy bután viselkedtünk, de olyan közelinek éreztük a veszélyt, és nem volt ott senki, akiben megbízhattunk, ráadásul minden olyan furcsa és bizonytalan volt. A nyitott ajtón beáramló friss levegő kicsit megkönnyítette a lélegzést, de a sistergő hang a fejünk felett egyre erősödött, és amikor az üres etetőrácson keresztül felnéztem, egy táncoló vörös fényt láttam a falon. Aztán odakint valaki "Tűz!"-et kiáltott. Megjelent az öreg lovász, gyorsan, de nyugodtan dolgozott: egy lovat kivitt, máris ment a következőhöz. A padlásfeljárót elborították a lángnyelvek, és a zúgás félelmetessé vált. Ekkor meghallottam James most is nyugodt és bátorító hangját: - Gyertek, szépségeim, ideje kimennünk, ébredjetek, és gyerünk. - én álltam legközelebb az ajtóhoz, így először hozzám jött, és megsimogatott.   - Gyere, Szépség, kötőféken vezetlek, és máris kikerülünk ebből a füstfelhőből. - De nem volt már elég idő, James ekkor levette nyakáról a sálját, lazán a szememre kötötte, megveregette a hátamat, nyugtatgatott, és végül kivezetett az istállóból. Az udvaron már biztonságban voltam, levette szememről a sálat, és nagyot kiáltott: - Hé, ide! Valaki fogja ezt a lovat, amíg visszamegyek a másikért. Egy magas, tagbaszakadt férfi lépett hozzám, James pedig visszarohant. Amikor láttam, hogy elmegy, hangosan felnyerítettem. Vadóc később elmondta, ennél jobbat nem is tehettem volna: ha ugyanis nem hallja, hogy én már kint vagyok, sohasem lett volna bátorsága elhagyni az istállót ..."   Lóvásár   Kétségtelen, hogy egy lóvásár roppant szórakoztató annak, akinek nincs vesztenivalója; látnivaló mindenesetre akad elég. Vidékről jött fiatal lovak hosszú sora, mind frissek a jó legelőktől; egy csapat borzas kis walesi póni; több száz különféle igásló, némelyikük hosszú farkát befonták, piros zsineggel átkötötték; és sok hozzám hasonló szép, fajtatiszta ló, akik valamilyen baleset vagy testi fogyatékosság, gyenge hát vagy egyéb betegség miatt leértékelődtek. Volt néhány mindenre alkalmas, kitűnő, első osztályú ló, ezek peckesen mutogatták gyönyörű járásukat, miközben a lovász kötőféken körbevezette őket. A háttérben azonban csupa szerencsétlen, a megerőltető munkától tönkrement állat sorakozott, duzzadt térdekkel, hátsó lábuk minden lépésnél kifelé lendült. Akadt még néhány nagyon szomorú kinézetű öreg ló, alsó ajkuk lecsüngött, füleik lekonyultak, mint akik már semmit sem remélnek az élettől. Voltak aztán olyan soványak is, hogy minden bordájukat látni lehetett, néhányuk hátán és tomporán régi sebek nyomai; szomorú látvány volt ez egy ló számára, hiszen ő maga is kerülhet ilyen állapotba. Nagyban ment az alkudozás, és ha szabad egy lónak véleményt nyilvánítania, hát amennyit megértettem az egészből, elmondhatom: ezen a lóvásáron annyit hazudtak és csaltak összevissza, hogy az minden képzeletet felülmúlt. Én két vagy három erős, használhatónak látszó lóval voltam együtt, és elég sokan jöttek megnézni bennünket. Alighogy meglátták a sebhelyes térdemet, rögtön elfordultak tőlem, bár a férfi, akire bíztak, esküdözött, hogy csak az istállóban csúsztam el. Legelőször mindig a számat nyitották ki, majd a szememet nézték meg, utána végigtapogatták a lábaimat, megmarkolták a bőrömet, a húsomat, és végül kipróbálták a járásomat. Fantasztikus volt a különbség, ahogyan az egyes emberek végigvizsgáltak bennünket. Volt, aki durván és fölényesen csinálta, mintha csak egy darab fáról lenne szó; míg mások szelíden végigsimítottak a ló testén, időnként megpaskolták a hátukat, mintha csak azt mondanák: "szíves engedelmeddel". A vásárlókat természetesen a velem szemben tanúsított viselkedésük alapján ítéltem meg. Volt köztük egy férfi, akit nagyon szerettem volna gazdámnak. Nem volt előkelő származású, és nem is tartozott az olyan üres fecsegők közé, akik uraknak tartják magukat. Kissé alacsony, de jó kötésű, mozgékony ember volt. Azonnal megállapítottam, hogy hozzászokott a lovakhoz: barátságosan beszélt, szürke szeme kedvesen, vidáman csillogott. Lehet, hogy furcsán hangzik, de mindenesetre igaz, hogy az a tiszta, friss illat, ami körülvette, tette rokonszenvessé számomra: nem éreztem rajta az áporodott sör és bagó szagát - ezt nagyon utáltam. Ő ellenben, mintha épp most jött volna le a szénapadlásról. Huszonhárom fontot kínált értem, de ez kevésnek bizonyult. Elment. Utánanéztem, de eltűnt, és egy kemény tekintetű, nagy hangú férfi lépett a helyébe. Borzasztóan megijedtem, hogy esetleg megvesz, de odébbment. Még jöttek néhányan, de ők csak nézelődtek. Aztán újra viszszajött a szigorú arcú ember, és huszonhárom fontot ajánlott fel értem. Már úgy festett, megegyeznek, a kereskedőm ugyanis kezdte belátni, hogy nem fogja megkapni a kért árat, és engednie kell. Ebben a pillanatban újra visszajött a szürke szemű férfi. Nem tudtam megállni, hogy ne nyújtsam feléje a fejemet. Ő kedvesen megsimogatta a képemet. - Nos, öreg fiú - mondta - azt hiszem, mi jól illenénk egymáshoz. Huszonnégyet adok érte. - Huszonöt és a magáé. - Huszonnégy tíz és egy pennyvel sem több - hangzott a barátom határozott válasza. - Igen vagy nem? - Rendben, és biztosíthatom, hogy óriási értékek vannak ebben a lóban. Ha fiáker elé akarja fogni, jól járt vele. Az üzletet ott helyben megkötötték.