Dalia és Dália nem csak úgy, a semmiből jutottak eszembe. Sőt, mondhatnám inkább azt, hogy szinte rám ugrottak egy faliképről, amit Anyukám varrt a gyerekeimnek. A kép egy háromtornyú kastélyt, egy királyfit és egy királylányt ábrázol. A fiam egyszer megkérdezte, hogy hívják őket. Én meg rávágtam, hogy a fiú Dalia, mert olyan daliásan fest, a lány meg… Dália! Ezen akkor nevettünk egy jót, de aztán ahányszor elmentem a kép előtt, mindig ott mocorgott bennem ez a két név. Nem hagytak nyugton, amíg le nem ültem, és el nem kezdtem egy történetet, a klasszikus vonal szerint, Dáliával a toronyban. Úgy kezdtem el, hogy fogalmam sem volt, mi jön majd utána, csak szerettem volna elindítani a dolgot, és ehhez le kellett írnom az alaphelyzetet, a várakozást. Aztán én is várakoztam, talán fél évet is, mire összegyűlt bennem annyi gondolat, ötlet, hogy folytatni tudjam, és akkor már egy szuszra, egy-két hét alatt be is fejeztem a történetet. Miért kezdtél el írni? Milyen út vezetett el az íráshoz? Az esetem nem egyedi, úgy hallottam, sok anyuka a gyes ideje alatt kezdi ilyen irányú szárnypróbálgatásait. Mondhatom úgy is, hogy a gyerekeim vezettek vissza abba a csodás világba, amit a gyermek- és ifjúsági könyvek képviselnek. Előtte nem próbálkoztam semmilyen szöveggel, de kamasz koromban nagy naplóíró voltam, bár valamilyen oknál fogva nem szívesen nyúlok az akkori naplóimhoz. Ki sem nyitottam őket jó régen, hogy legalább kíváncsiságból ránézzek, milyen volt akkoriban a stílusom. Hogyan találtál rá a Cerkabellára? Amikor a Labirintó elkészült, először is begépeltem belőle egy hosszabb részletet, mert sajnos gépen nem megy az írás, csak kézzel. Aztán szétnéztem a neten, akkoriban egyáltalán nem voltam még képben a gyerekkönyvkiadókkal kapcsolatban. A Cerkabella oldala nagyon megtetszett, és még néhány másik is, így pár helyre elküldtem a szöveget. Csak úgy, próba-szerencse alapon. És aztán nagyon megijedtem, amikor pozitív választ kaptam két kiadótól is, természetesen amellett, hogy iszonyú boldog voltam. Hirtelen tétje is lett a dolognak. A Cerkabella pedig jó választásnak bizonyult számomra, a többi könyvük stílusa és hangvétele, képi világa is közel áll nemcsak hozzám, hanem a gyerekeimhez is. Dália egy toronyban él, ahonnan ugyan lejöhetne, de nem jön. Elmegy egy bálba, ahol türelmesen kivárja, hogy kiválassza Tivadar, majd meglép. Rapunzel és Hamupipőke? Ők is, és még sokan mások, mesebeli és valódi, egykori és mai nők. Tivadar esetében az a kérdés motoszkált bennem, hogy meddig tud, meddig érdemes elmennie egy nőnek, hogy valóra váltsa az álmait, hol van a határ, amikor még megéri kompromisszumokat kötni. Ezek örök kérdések, és nem is állítom, hogy választ találok rájuk. Sőt, azt vettem észre, hogy inkább kérdéseket vetek fel az írásaimban, és sokszor jobban érdekel, hogy az olvasók mit válaszolnak ezekre, ha van módom velük beszélgetni róla, mint az, hogy én magam mire jutottam, hiszen azt már úgyis ismerem. És miket mesélnek az olvasók? Be tudod ezeket építeni a későbbi írásaidba? Vagyis, amit a Labirintó kapcsán megtapasztaltál, megjelenik a Dalia és Dáliában? Nagy felismerés számomra a Labirintó kapcsán, hogy ugyanaz a szöveg milyen – akár gyökeresen eltérő – értelmezésekhez vezethet. Jó kis beszélgetések adódnak ebből, melyek már rég nem a könyvről szólnak, és ez nem is baj. A Labirintónál emellett gyakorta feszegetik az olvasók a korosztály kérdését is, illetve, hogy gyerekkönyvnek tekinthetjük-e egyáltalán. Bevallom, ezekkel a kérdésekkel nem is nagyon tudok mit kezdeni, mert írás közben sosem gondolok egy bizonyos korosztályra. A Dalia ebből a szempontból talán egyszerűbb eset, erre mondhatom, hogy mindenkinek ajánlom, aki volt már szerelmes, vagy szeretne az lenni. Bár azt hiszem, ez is elég változatos korosztályi összetételt jelent. Én abban bízom, hogy a könyveim valahogy elindulnak az útjukon, és előbb-utóbb megtalálják az olvasóikat, életkortól függetlenül. A kedvencem, hogy Dália, jobb híján könyvekből tanulta a „várúrnősködést”. Messze nem tökéletes, mi több esendő hős, néhol kimondott karikatúra. Viszont nagyon önreflektív. Ugyanígy Dalia. Mintha két olyan mesehős találkozna, akik mellől – Boldizsár Ildikó szavaival élve – a társ hiányzik, a másik minőség. Te milyennek látod a hőseidet? Mennyire voltak önállóak az írás során? Dália nagyon önálló volt, nemigen lehetett kordában tartani. Vele könnyű dolgom volt, szinte írta magát. Másrészt viszont nehéz eset is, mert önálló életre kelve képes volt másfelé fordítani az eseményeket, mint ahogy én azt előre elterveztem. De pont ez a kalandos számomra az írásban. Sosem tudom, hova jutunk végül. A férfiak nagyobb fejtörést okoztak, de ezen talán nincs is mit csodálkozni. A társ, a másik minőség témája bennem is felmerült, sőt, továbbmenve, ez idő tájt nagyon foglalkoztatott a Jung-féle anima-animus téma is, a férfi lelkében élő nő, és a nő lelkében élő férfi. És az a kérdés, hogy vajon lehet-e, képesek vagyunk-e kimunkálni, megtalálni saját magunkban is ezeket az ellenkező nemre jellemző minőségeket, amit első körben mindig kívül keresünk. Egyszer olvastam valahol, hogy a két nem között nagyon alapvető és masszív különbség az, hogy a nőnek a várakozás, a férfinak pedig az aktív cselekvés képessége adatott természettől fogva. Ezen azóta sokat gondolkoztam, részben azért, mert én nem vagyok egy türelmesen várakozó típus, részben pedig azért is, mert van az úgy szerintem − és a könyvben ezzel is foglalkozom – amikor a férfinak jut ki a várakozásból, és a nő kényszerül aktivitásra, saját határainak átlépésére. Itt derül aztán ki, milyen sikeresen valósítottuk meg az ellentétes minőségeket. De hát ez nagyon bonyolult téma, azt hiszem, rengeteget lehetne írni róla. A hárpiáról, akit Pupillának hívnak, kiderül, hogy nem más, mint egy megfelelő férfira váró erős nő. A többi hősöd esetében is elindulhat az olvasóban egy asszociációs folyamat, amire Keszeg Ágnes rá is erősít. Ritka, hogy egy szerző-illusztrátor páros ennyire mélyen érezze, értse egymást. Milyen volt vele dolgozni? Engem is megdöbbentett ez az összhang, főleg azért, mert úgy alakult, hogy Ágival nem is találkoztunk, és nem is sokat leveleztünk a könyv kapcsán. Az illusztrációkat szinte egyszerre kaptam meg, és csak ámultam, hogy Ági milyen szinten ráhangolódott a szövegre. Sőt! Én magam sokszor elég ironikusnak, élesnek érzem az írásaimat, és ezúttal az az érzésem támadt, hogy a rajzok még finomítottak, lágyítottak is a szövegen. És ez jót tett neki. A kötet, mint könyvtárgy is gyönyörű, a Labirintó is szép volt. Mi lesz a következő? Igen, azt hiszem, nagyon nagy szerencsém van az illusztrátorokkal. Kasza Juli és Keszeg Ági is hihetetlen érzékenységekkel nyúlt az adott témához. És hogy mi lesz a következő? Lesz-e? Nem tudom. Van egy-két kéziratom még a fiókban, de nem mondhatom magamról, hogy sokat írok. Még akkor sem, ha szeretnék. Eddigi két könyvem után is azt éreztem, hogy biztos nem lesz több ötletem, ez az utolsó történet, amit sikerült összerakni. És ezt nem önbizalom-hiányból mondom, hanem mert egy-egy történet után tényleg elhagyom Fantázia birodalmát, jólesik kikapcsolni abból a jellegzetes lelkiállapotból, amikor egy még be nem fejezett, le nem zárt történet nem hagyja nyugodni az embert. Ez egy elég feszítő állapot számomra, ilyenkor a többi dolgomra csak fél gőzzel tudok figyelni. Talán ezért is írok gyorsan, nagy intenzitással, és hosszabb szünetekkel. Ha végre befejeztem egy szöveget, megnyugszom. De aztán mindig hiányozni kezd valami, és elkezd mocorogni egy cím, egy téma, vagy egy-két figura, és kezdődik az egész elölről. Forrás: librarius.hu

<<VISZA A NYÁRI OLVASMÁNYOKHOZ