Pepe elhatározza, hogy megkeresi a talált kincs gazdáját. A kalandos nyomozás közben sok új barátot szerez, és karácsonyra végül minden szív a helyére kerül. Turbuly Lilla öt fejezetből álló meséje egy kincseket gyűjtő óvodás hangján szól a szeretetről, barátságról, vagyis a szívről, de korántsem csak óvodásoknak. A könyvet Horváth Ildi csodaszép illusztrációi díszítik, melyek kedves humorukkal kiválóan illeszkednek Pepe történetéhez.     Valaki elvesztette a szívét, és én megtaláltam. Most biztosan azt gondoljátok, hogy Pepe már megint álmodott valamit, mert ilyen nincs, a szívét senki sem tudja csak úgy elveszíteni, mint a kesztyűjét vagy az uzsonnás táskáját. Pedig így volt, higgyetek nekem! Hazafelé mentünk az óvodából, és anya olyasmiket mondogatott, hogy siessünk, mert mindjárt öt óra, ésmégaztse... avacsora... pedigneki... és különben... a fejemeg... De akármennyire is siettünk, és akármennyire is elbújt az a szív egy szép, nagy, zörgősre száradt platánlevél alatt ‒ mert október volt, és levélhullás, ha még nem említettem volna ‒ csak megláttam, hogy kipiroslik alóla. És anya hiába mondta, hogy nekimosterre... ígyténylegsoha... pedigmárotthon..., addig nem nyugodtam, míg vissza nem léptünk kettőt (vagy hármat, vagy négyet) és meg nem kereshettem a sok-sok zörgő és sárga levél között azt az egyet, alatta pedig a kis piros valamit. A szívet, amit valaki elveszített. Épp akkora volt, mint a kezem, ha ökölbe szorítom, és valami finom, bársonyos anyagból varrták, anya szerint plüssből, a szélén pedig apró, fehér öltések látszódtak. Gyorsan bedugtam a kabátzsebembe három vadgesztenye, két üveggolyó, egy fura alakúra összeolvadt savanyúcukor és ki tudja hány gyűrött papírzsepi mellé. A bal zsebembe, persze, mert azt már az óvodások is tudják (főleg ha már nagycsoportosok, mint én), hogy a szívét mindenki bal oldalon hordja. Mire hazaértünk, jól átmelegedett ott, és még a cukor sem ragadt bele, mert azt még idejében áttettem a jobb zsebembe, három kabátgomb, két radír, egy fura alakúra összenyomorgatott gyurmadarab és ki tudja hány gumikarika mellé. Jó nagy zsebem van ugyanis (ha még ezt sem mondtam volna) – bár lehet, hogy erre már magatoktól is rájöttetek. Otthon aztán alaposan megvizsgáltam a szívet, mert nagyon szerettem volna tudni, hogy kié lehet, és vajon hogyan veszhetett el. De nem leltem semmilyen nyomot. Annyi biztos, hogy jólesett kézbe venni és megsimogatni, mert puha volt és bársonyos. Az apró, fehér öltések szorosan összetartották a két felét és a közéjük szorított valamit, amitől szép domború lett, éppen belesimult a tenyerem hajlatába. Varrtak rá egy akasztót is, annál fogva meg is pörgethettem az ujjam körül, estére meg odaakaszthattam az ágyam mellé, a falra. De mielőtt lefeküdtem volna, szép sorban megkérdeztem mindenkit, hogy mit gondolnak, kié lehet. Igaz, sokra nem jutottam, mert persze mindenki mást gondolt. Anya szerint egy varrónőé lehetett, aki tűpárnának használta. Talán éppen költözködött, és valahogy kiesett a varródobozából. Apa tanácstalanul vonogatta a vállát, hogy fogalma sincs, esetleg karácsonyfadísznek szánhatták, hiszen közeledik a december, és egy ilyen szép piros szív jól mutat a zöld ágak között. A nővérem viszont (akit Katának hívnak, és már nyolcéves is elmúlt) egészen biztos volt benne, hogy egy kisgyereké lehetett, aki a kórházba menet veszítette el. (Mert a szívet a kórház közelében találtuk, ha még ezt sem mondtam volna.) De az is lehet, hogy mindannyian tévednek – borongtam –, és valaki másé. Hogy fogom én ezt kideríteni?