| 
				 
					„Udvarmester! 
				
					Miért van már megint reggel? 
				
					A tulipán mit csinál a harmatcseppel? 
				
					És a szöcskék ide-oda mért ugrálnak? 
				
					A százlábú hol vesz papucsot magának?” 
				
					  
				
					Jaj a fejem, szegény koronás fejem! – nyögött a király kétségbeesetten. 
				
					- Kezdődik! . . .   
				
					És inkább éhes maradt, de nem mert odaülni a reggelizőasztal mellé, mert előre tudta, hogy a kíváncsi királykisasszony tüstént kérdezősködni fog:   
				
					„Királyapám! Mitől keserű a kávé?   
				
					Mondd meg nekem. Miből van a csokoládé?”   
				
					  
				
					Nem, hát ezt nem lehet tovább bírni! Valamit tenni kell, mert maholnap megszöknek az udvarhölgyek, felmond a szakács és sírógörcsöt kap a királykisasszony öltöztetője, amikor már hetvenhetedszer kérdezik meg tőle, hogy: 
				
					„. . . mitől vet a szoknya ráncot? 
				
					 Hogy csinálják az ékköves aranyláncot? 
				
					Az ingvállat milyen takács, mikor szőtte?   
				
					Kemény kövön miért kopog a cipőcske?” 
				
					  
				
					Össze is hívta a király okos tanácsadóit, és kihirdette, hogy fél országát adja ajándékba annak, aki egyetlen lányát megszabadítja a gyötrő kíváncsiságtól.       
				
					Másnap még alig pirkadt, máris akkora tolongás támadt a palota kapujánál, hogy majdnem feldöntötték az ajtónállókat, Sorban próbáltak szerencsét a szépséges királykisasszonynál ifjak és vének, tudósok és doktorok, varázslók és vitézek. Voltak, akik szépen kérték, és ajándékokat hoztak neki, csak hogy ne kérdezősködjék többet. A doktorok megnézték a torkát, megnézték a nyelvét, megkopogtatták a hátát, mint egy betegnek, és csodálatos orvosságokat írtak, hogy elmúljék tőle a kíváncsisága – de bizony adhattak a kis királylánynak keserűt, savanyút, édeset – mindhiába!  Még jobban pörgött a kérdező nyelvecskéje, még kíváncsibban csillogott a szeme.        
				
					Egy mérges hadvezér már odáig merészkedett, hogy előrántotta fényes kardját, és azzal ijesztgette a királykisasszony, hogy lefarag a nyelvéből, ha tovább keseríti a világot rettenetes kérdéseivel. A királykisasszony egy cseppet sem ijedt meg, hanem csodálkozva nézett rá: 
				
					„Ugyan mitől lettél mérges? 
				
					Illik ez egy hadvezérhez? 
				
					 Mondd el inkább, 
				
					A csatákat hogyan vívják? Mitől szól nagyot az ágyú? 
				
					A sok huszár Miért olyan görbe lábú?” 
				
					  
				
					A hadvezér a haját tépte, a király a kezét tördelte. Estére bált rendeztek a királykisasszonynak, de még a legandalítóbb muzsikaszó mellett, a legdélcegebb táncosa karján is szünet kérdezősködött:   
				
					„Mire jó a cica farka? 
				
					Miért van a fűzfán barka? 
				
					A pillangó miért tarka, 
				
					S ha nem tarka, mért nem az? 
				
					Miért kerek a mosdótál? 
				
					A napocska éjjel hol jár?   
				
					Mi feketébb a hollónál,   
				
					S miért piros a pipacs? 
				
					Miből nőnek a kalászok?   
				
					Hogy kelesztik a kalácsot? 
				
					Honnan jönnek a hullámok 
				
					Nyári szélben a vízen? 
				
					A szivárványt mivel festik? 
				
					Rózsabimbó miért feslik? 
				
					Miért tart egy nap csak estig, 
				
					S mitől dobog a szívem?”   
				
					  
				
					A deli hercegek elsápadtak és kereket oldottak. Már csak a legelszántabbak maradtak a palotában. A királykisasszony édesdeden rájuk mosolygott, és sorban tovább faggatta őket:   
				
					„Mivel kormozzák a füstöt?   
				
					Hogy csinálják az ezüstöt?   
				
					Miről csiripelnek a tücskök?   
				
					Ki fújja szeleket: 
				
					Ki gyújt csillagot estére? 
				
					És a magot – mondd meg végre! 
				
					Hogy teszik a cseresznyébe, 
				
					Van-e erre felelet?” 
				
					  
				
					-  Borzasztó! – jajdultak fel a harcedzett vitézek, és úgy inaltak kifelé, mintha a török császár serege üldözte volna őket. Erre aztán a király legbölcsebb tanácsadója feltette a szemüvegét, és így szólt: - Felséges királyom, nincs más hátra, be kell zárni a királykisasszonyt a legmagasabb toronyba. Egyedül kell hagyni három hétig, és ott, a magányban majd leszokik a kérdezgetésről!   
				
					Bárhogy szerette is leányát az öreg király, már ebbe is beleegyezett volna, ha abban a pillanatban el nem kiáltja magát a palota sarkánál egy kis pékinas: 
				
					-  Ne bántsátok a királykisasszony! Tudom én, mi a baja! 
				
					-  Ugyan mi, te inci-finci pereces? – hajolt ki a király az ablakon. 
				
					-  Hát az, hogy buta! – válaszolt vidáman a legényke. 
				
					-  Hijnye azt a ! . . . Mit mondtál? - hördült fel a király, és majdnem riadót fúvatott. 
				
					Hanem a pékinas csak kacagott: 
				
					-  Az bizony! Buta! Hiszen azért kérdez annyit, mert semmit sem tud. Írassa be felséged az iskolába, majd ott megokosodik! 
				
					A sok udvari tudósnak leesett az álla. Lógó orral bámultak egymásra a csodadoktorok. 
				
					- Nahát, hogy ez nem jutott eszünkbe! 
				
					A király örömében tüstént kézen fogta a lányát, és gyalog szaladt vele az iskolába. Szép, piros palástja csak úgy lobogott utána! Ott mindjárt beültették a királykisasszonyt a harmadik padba, és eléje tették az ábécéskönyvet, a király pedig boldogan felsóhajtott: 
				
					- No, édes lányom, itt majd megfelelnek minden kérdésedre, én meg végre-valahára nyugalmat lelek! 
				
					Úgy is lett. A kíváncsi királykisasszony szép sorjában megtanult mindent az iskolában, és most már nemcsak szép volt, hanem okos is. Öröme telt benne az öreg királynak, büszkesége lett az egész Egyedem-Begyedem országnak. 
				
					Hanem a kis pékinast, aki a jó tanácsot adta, hiába keresték, soha többé sehol meg nem lelték, mert amikor megtudta, hogy a király hálából egy fél országot akar a nyakába varrni, úgy megijedt, hogy meg sem állt a hetvenhetedik falu határáig. 
				
					Most is ott lakik, süti a kiflit, perecet. Tegnap ettem a kenyeréből is. Úgy ízlett, hogy nektek egy morzsányit sem hagytam belőle! 
				
					  
			 |