Milyen a közös munka? Alexandra: Megy, mint a kés a vajban… Ágnes: Nagyon könnyű! A mesék készen voltak, átküldtem Alexandrának, és ahogy egy-egy történet képpé formálódott az ecsete alatt, láttam, ahogy az erdőm lakói életre keltek. Hogy készült a könyv? Alexandra: Ági odaadta a meséket, én elolvastam és vázlatokat készítettem a karakterekről, illetve arról a világról, ahol a mese játszódik. Ági megnézte és beleszeretett. Azt mondta, nem is szeretne beleszólni, mert pont olyan lett így a mesék atmoszférája, amilyenről mindig is álmodott! Ágnes: Először nem is könyv készült, hanem csak fejből kitalált esti mesék az unokámnak, Blankának. Mivel követelte a mesék folytatását, újabb és újabb történetek jöttek Sün Petiről és barátairól az erdőben. Aztán úgy hat-hét epizód után, a lányom unszolására egy nyaralás alatt leültem a gép elé, és Blanka segítségével felidézve és pontosítva a történeteket, összeállt Sün Peti mesekönyve. Hogy megy az összmunka? Alexandra: Minden egyes mese illusztrálása után megmutattam a képet Áginak. Vártam, mit szól hozzá. Mindenkinek ilyen munkatársat kívánok. Én amúgy elég sok variációt készítettem, van olyan mese, amihez legalább öt-hat kép készült, végül mégis a hetedik került be a mesekönyvbe. Ágnes: Mi annyira egy húron pendülünk Alexandrával, hogy amit csak rajzolt, annyira megkapó és Sün Peti-hangulatú volt, hogy én azonnal beleszerettem változtatás nélkül valamennyibe. Hogyan segíti egymás munkáját egy író és egy rajzoló? Alexandra: Ági a lelkesedésével további energiákat szabadított fel bennem, hogy még többet és szebbet festhessek. Ágnes: Alexandra képei pont olyanok voltak, amiket a képzeletem megalkotott. Vagy még olyanabbak! Mi volt a legemlékezetesebb pillanat a közös munka során? Alexandra: Mindegyik az volt… Ágnes: A legelső Sün Peti-portré volt a legemlékezetesebb. Amikor Alexandra az első mese elolvasása után leskiccelte Sün Petit. Amikor megláttam az aranyos pofikáját, a hosszú orrocskáját, kócos tüskéit, tudtam: ô a mi Petink! Van-e kedvenc történetetek vagy szereplőtök? Melyik az és miért? Alexandra: Nekem mindegyik kedves, de maga Sün Peti különösen. A borító hetvenhetedik változatánál jöttem rá: a kisfiam pont ilyen. Ezért lett a könyv borítóján a holdat egy kisgombán merengve figyelő süni... Ágnes: Alig tudok választani. Mivel a történetek követték Blanka életeseményeit, ezért leginkább Mókus Mirtill vakbélgyulladásának története nekem a legközelebbi. A történet szereplőinek hozzáállása az eseményhez a szívem közepében van. Blanka is nagyon sokat volt orvosnál-kórházban abban az időszakban. Voltak-e vitáitok? Hogy például milyen formája legyen Csigabiga Bélának? Alexandra: Együtt alkottunk, ötleteltünk, álmodoztunk. Nem voltak vitáink. Ágnes: Nem tudom, hogy a történet adta-e, vagy Alexandra fantáziája és képzelőereje hasonló az  enyémhez, de Csigabiga Béla (és népes családja) pont olyan lett, ahogy magam elé képzeltem. A család amolyan olasz típusú, nagyhangú, hebrencs família, komolykodó, felelősségtudó családfővel, kalapban és esernyővel... Ha ilyen jól megy, lesz folytatás? Alexandra: Ági nagyon sok mesét írt Sün Petirôl és barátairól, melyeknek csak az első csokrát fogtuk eddig össze. Azonban még nagyon sok történet van, Sün Peti még utazik, iskolás lesz, és így tovább, úgyhogy nagyon szeretnénk folytatást! Ágnes: Mindenképpen! Sün Peti történetei nem érnek véget az erdei óvodában, lassacskán majd iskolába is megy. De még csak középső csoportos, így minden bizonnyal sok izgalmas kalandban lesz még része az óvodai évek alatt, neki és barátainak is. Sün Mama és Sün Papa, Bagoly Berci, Sün Saci, Teknősbéka Tihamér bácsi és a többiek már várják, hogy Alexandra csodaszép illusztrációival bekerüljenek egy következő könyvbe."