A szerző Budapest 18. kerületi Pedagógiai Intézet és Helytörténeti Gyűjtemény pedagógiai előadója, óvoda- és médiapedagógus, könyvtár-pedagógiai tanácsadó és kommunikációs szakértő.
Kedves Ildikó, Ön szülő és nagyszülő, pedagógus és könyvtáros is, tehát minden szemszögből láthatja és ismerheti az olvasóvá nevelés problémakörét. Weblapján olvastam, hogy már egy évtizede foglalkozik a témával, ennek szakértője is. Miért választotta és miért tartja fontos kutatási területnek az olvasóvá nevelést?
Személyes indíttatásból. Olvasni már kiskorom óta szeretek. Gyermekként éjjelente a paplan alatt olvastam, nehogy szüleim észrevegyék a lámpa fényét. Otthonunkkal szemben volt a pápai városi könyvtár, így könyvéhségemet innét csillapítottam. Később, pedagógusként, naponta szembesültem a családi nevelés pozitív és negatív tendenciáival rendszerváltás előtt és után is. Láttam és tapasztaltam mindkettő későbbi, iskolai hatását, ezért próbáltam munkám során enyhíteni a szociális különbségek negatív tendenciáit. Évek múlásával lassan érlelődött a gondolat, hogy megosszam szülőkkel és kollegáimmal is tapasztalatimat, hogy együtt gondolkodva próbáljuk gyermekeinket olvasóvá nevelni.
Úgy tapasztaltam, ezen a területen nincs túl bő szakirodalom. Miért? Nincs megfelelően értékelve ez a téma? Az Ön könyve hiánypótló a szakirodalomban, nagy szükség volt rá.
Olvasóvá nevelésről ugyan számtalan cikk, tanulmánykötet megjelent, de mindegyik egy-egy szemszögből vizsgálja csak a témát. Gondolok itt olvasásszociológiai, olvasáspedagógiai és lélektani vizsgálatára, de ok-okozati összefüggésében elemezve, a gyermek életkori sajátosságait figyelembe vevő fejlődéslélektani megközelítésben még nem jelent meg összefoglaló mű a hazai szakirodalomban. Betudható a téma összetettségének, így a több szempontú megközelítés szakértelem hiányának is, hiszen csak kevesen rendelkezünk olyan ismerettel és tapasztalatokkal, mely minden területen – így a családpedagógiára is – rálátást biztosítana.
Szülőként mekkora a felelősség?
Szülőként a legnagyobb. A kisgyermeket alapvetően család pozitív, netán negatív attitűdje, mintaadása teszi olyanná, amilyen felnőtté válik, ez a mikrokörnyezet a legnagyobb erő, ami őt pozitív vagy negatív irányban formálja.
Ön szokott olvasni a gyermekeinek?
Már két felnőtt gyermekem van, de kiskorukban nagyon fontosnak tartottam a meghitt együttlétet és a napi mesélést. Most két és féléves unokámnak – aki a könyvben is szerepel félévesen – próbálom mondókázással, ritmikus versek mondásával, életkorához illő könyvek adásával és olvasásával tágítani érzelmi és értelmi fejlődését.
Engedje meg, hogy itt egy kisgyermekes anyuka levelét idézzem, melyet a könyv elolvasása után írt nekem:
"Kedves Ildikó! Soha nem szabad feladni a hitünket, a reményt abban, hogy a világ csak jó lehet! Gondolok itt arra, hogy gyermekeink számára minél tovább meg kell őriznünk a gyermekkor csodáit! Ezt pedig csak a mesék, a könyvek által érhetjük el. Én legalábbis ezt gondolom. Amíg a gyermek mesét hallgat, átéli a történetet, megéli a csodát, a varázslatot. Ezáltal pedig - remélem - megszereti az olvasást, a könyveket!
Meglátásom szerint fontos a szülői példamutatás. Én igyekszem ennek a magam állította elvárásnak megfelelni. Minden nap olvasunk valami újat, kisfiam minden este mesével fekszik le. Fontosnak tartom, hogy az információszerzés 'könyv" formája örök érték maradjon. Jómagam is használom az internetet, de jobban szeretem a nyomtatott formájú irodalmat. Egyszerűen szeretem a könyvek illatát!
Ne haragudjon, hogy így leírtam hirtelen jött gondolataimat, de úgy éreztem, fontos, hogy Ön tudja ezt! Nem szabad letargiába esni pár ember miatt, akik érdektelenek a szép iránt! Hinnie kell, hogy munkája nem hiábavaló! Lehet, hogy sokan vannak, akik nem tartják fontosnak a fent felsorolt dolgokat; de én hiszem, hogy mi sokkal többen vagyunk a másik oldalon!
Én alapvetően optimista vagyok. Úgy gondolom, a jók csak jobbá tehetik a világot! Bármerre megyek, hirdetem: A könyv érték, a tudás kincs!
A hatéves kisfiammal hetente járunk könyvtárba. S bár itthon is sokféle könyvünk van, ő mindig 6-8 könyvvel a kezében lép ki a könyvtár ajtaján.
És én büszke vagyok rá, hogy ő az én fiam. Épp úgy szereti a könyveket, mint én. Azt is gondolom, hogy talán a könyv lesz Kristóf legjobb barátja, mert ha éppen nem tudok foglalkozni Vele, mindig könyvet adok a kezébe. Sohasem ültetem a tévé elé, hogy nézze, míg én végzek! Hiszem, hogy jól teszem!"
A családnak is van szerepe a gyermek olvasóvá nevelésében, nem is kicsi, ez tény. Ez Önöknél, hogy nyilvánult meg?
Mint már említettem, a legfontosabb a szülői mintaadás. Férjemmel együtt nagy könyvbúvárok vagyunk, foglalkozásunkból kifolyólag naprakész információval kell rendelkeznünk. A szépirodalom olvasását mára már a szakirodalom váltotta fel, ezért az ötezer kötetes könyvtárunkat a velünk élő, érettségi előtt álló nagyfiam használja. Ez azonban nem mindig volt így, sőt, éveken át aggódtam, hogy a szülői minta ellenére sem akart szépirodalmat olvasni, csak az ismeretterjesztő irodalom érdekelte. Mindez annak ellenére történt, hogy még 8 éves korában is olvastunk esti mesét. Tehát nálunk nem hatott ilyen értelemben a szülői mintaadás a globális olvasástanítás végett, így más „fondorlathoz” kellett folyamodnom.
Milyen esemény törte meg a jeget?
A kilencvenes évek végén jelent meg a Henry Potter – kisfiam ekkor még kisiskolás volt – „dúlt a Potter-láz”, így ő is belekerült ennek sodrásába. Iskolájában szinte versenyt olvastak a gyerekek, s mesélték egymásnak a könyvben olvasott élményeikről. Természetesen, ő is igyekezett mihamarább a történet végére érni, hogy osztálytársai előtt büszkélkedhessen. Ez volt tehát a fordulópont, s innentől már szinte „falta” a könyveket. Egy évvel később már a felnőtteknek íródott Gyűrűk urát olvasta, és természetesen az évenként megjelenő Potter-sorozatot is.
A szülei, környezete adott modellt Önnek?
Szüleimtől a könyv szeretetét és annak megbecsülését tanultam. Igaz, nem volt sok könyvünk, de a klasszikus szépirodalom egész sorozata – Jókai összes művei és az Aranykönyvtár – díszítette könyvespolcomat. Az iskolai ajánlott és kötelező irodalomért így nem kellett könyvtárba mennem, de szakirodalomért már sokszor böngésztem az olvasóteremben. Sosem felejtem el általános iskolai magyar tanáromat, aki éveken keresztül olvasott fel nekünk minden év májusában Tamási Áront, kellő fogénykonyságot adva az erdélyi szépirodalom megismertetésére.
A szülei rendszeres olvasók voltak? Könyvet vagy újságot olvastak?
Szüleim inkább csak szakmájukhoz illő szakirodalmat olvastak, de folyóiratot naponta, melyet nekem is el kellett olvasni, hogy meg tudjuk beszélni az eseményeket.
Meséltek Önnek a szülei, hogyan?
Gyermekkoromban meselemezek hallgatása pótolta az élő mesélést, mivel szüleim késő estig dolgoztak. Így viszont akkor hallgathattam meg, amikor csak jól esett. A mesekönyveket már magam olvastam kisiskolás koromban.
Mesélne olyan emlékéről, élményéről e téren, ami nagyon emlékezetes és felejthetetlen?
Első regényem, a Tamás bátyja kunyhója volt, melyet iskola után szinte minden nap elővettem. Emlékszem arra a momentumra, amikor egyik részénél elsírtam magam annak olvasásakor. Magam sem értettem, miért. Ekkor kimentem édesanyámhoz a konyhába, s megkérdeztem tőle, mi történt velem, hiszen senki se bántott. Édesanyám aztán elmagyarázta, hogy nagyon beleéltem magam a történetbe, s a rabszolgasors iránt érzett részvét miatt pityeredtem el.
A mesélést mennyire tartja fontosnak?
Ahogy Vekerdy Tamás, gyermekpszichológus is mondja, mesével kezdődik az olvasóvá nevelés. Elengedhetetlennek tartom, hogy minél több mesét ismerjen a kisgyermek, hogy az őt leginkább foglalkoztató problémákra megoldást találjon. Nem szabad felednünk, hogy a gyermek még nem tudja verbálisan kinyilvánítani gondolatait, mivel benne „képek”, belső képként élnek. Ezért sem tud aggódó szüleinek, pedagógusának válaszolni a „mi bánt” kérdésre. Belső feszültségeit csak a mesékben tudja oldani, ezért is kell ugyanazt a mesét többször mesélni. Tapasztalataim szerint, nem minden szülő van ezzel tisztába, a mesélést nyűgnek, időrablásnak vélik. Pedig jó lenne mindenkinek elgondolkodnia és visszaemlékezni gyermekkorára, amikor még ő is „éhezte” a mesét.
Az esti mesét vagy napközbeni mesélés tartja fontosnak?
A mindennapi esti mese kötelező, hisz a napi események után csak ez ad megnyugvást gyermekünknek. Sokszor csak ekkor tud együtt lenni a család, s ekkor van lehetősége a szülőknek, hogy gyermekükkel meghitt kapcsolatot építsenek. Nem szabad sajnálni azt a fél órát, melyet gyermekünk lefekvése előtt mesélésre szánunk.
A napközbeni mesélésre nem mindenkinek van lehetősége, hiszen sokunk több műszakban is dolgozik. Hétvégén azonban, mikor együtt a család, nagyon hatékony ez a fajta interaktív kapcsolat, hiszen meseelőadásunkkal lemérhetjük gyermekünk csillogó szemén az átélt történet hatását. Mindkettő mesélési formának megvan a maga jelentősége és szerepe a kisgyermek személyiségfejlődésében, ezért kár lenne bármelyiket is kihagyni.
A családban a szülők szerepe hangsúlyosabb, de mi a helyzet a testvérek szerepével?
A mi családunkban kislányom szinte egyedi módon kapcsolódhatott be kisöccse nevelésébe. Köztük ugyanis 11 év korkülönbség van, így lányom volt kisfiam pótanyukája: nemcsak a gondozási feladatokban segédkezett – ez számára játék volt –, hanem többször mesélt és bábozott is neki. Az idősebb testvér amúgy is minta a kisebb gyermek számára, így amikor nagylányom tanult, a pici is utánozni akarta.
És a nagyszülőknek milyen lehet a hatása? A nagymama és nagypapa feledhetetlen, varázslatos meséléseinek?
Én is úgy vélem, a nagyszülők és unokáik között egy misztikus kapcsolat van. Bár én nem vagyok híve a túlságosan nagy engedékenységnek, mint édesanyám volt gyermekeimmel, de az együtt töltött órák különös jelentőséggel bírnak. A nagyi meséje mindig másabb anyáénál, hisz másképpen fordul unokája felé. A kisgyermeknek is más ugyanazon mese üzenete, mint a szülők elmondásában. A nagyszülők már tudják saját tapasztalataikból, hogy a mesebirodalom hőseivel mindig el lehet utazni a képzelet szárnyán, s minden nehézségére van mesebéli gyógyszer. Igen, a mami és papi másképp mesélnek, hisz ekkor újra gyermekké válhatnak, s felidézhetik a mesék segítségével saját gyermekkorukat is.
Ön pedagógus, nem is akármilyen, óvodapedagógus. A kicsik talán ilyenkor a legformálhatóbbak.
Valóban, ez a korosztály a legképlékenyebb, amit ebbe az időszakban adunk, az mindvégig végigkíséri életútjukat. Első óvodásaim már egyetemisták, de még mindig emlékeznek a foglalkozásokra, az együtt töltött napokra, évekre. Ezért nagyon fontos, hogy óvodában is minél többször halljanak mesét, nézhessenek bábelőadást. Itt tudjuk pótolni valamelyest a családi mesék elmaradását, itt lehet intenzíven fejleszteni kommunikációs képességüket és a játékban integrált tanulást. A gyerekek pedig nagyon hálásak minden egyes szóért és foglalkozásért, ugyanakkor naturalisztikusan őszinték is. Minden érzelmüket kendőzetlenül nyilvánítják felénk, melyből tökéletesen leszűrhetjük lelki állapotukat. Ezért is alkalmaztam sokszor a „gyógyító” meséket, mellyel fizikális és lelki problémákat is orvosolhattam.
Óvónői munkája során mit tapasztalt, mennyire volt jellemző a családi mesélést?
Találkoztam mesét szerető és olvasó, s mesét nem olvasó szülőkkel is. Ezért minden reggel, a babakonyhában, gőzölgő teával és friss süteménnyel vártam a gyerekeket egy közös reggeli beszélgetésre. Így meghitt környezetben, a meleg teát szürcsölve mondhatták el az előző napi élményeiket. Ekkor tudtam meg, hogy volt olyan kisgyermek, akinek esti mese nélkül kellett ágyba bújnia. Fontosak voltak ezek a konzultációk, mivel ennek tudatában tervezhettem meg úgy a napomat, hogy kellőképpen pótolni tudjam mindazt, ami odahaza kimaradt a gyerekek életéből.
Mennyire volt különbség azok között a gyermekek között, akiknek meséltek, és akiknek nem?
Ha egy konyhai mérlegen mérhettem volna, akkor a mindennap olvasó gyermeknek 1 kg gyümölcsöt, a ritkábban olvasóknak fél kg-ot, s az egyáltalán nem olvasógyermeknek pedig semmit sem tudtam volna adni. Nekem délelőttönként úgy kellett kipótolnom a hiányzó dekákat, hogy mindenkinek egyforma mennyiségű gyümölcse legyen.
Miért volt ez fontos? Iskolában már ez a mérés szöveges értékelésben illetve jegyekben realizálódik, de ha nincs mit mérni, vagyis nincs elég szókincse a gyermeknek a rossz mesehallgatási szokások miatt, akkor nem fog időben megtanulni sem olvasni, sem pedig írni. Tehát a több mesét hallgató gyermek szókincse gazdagabb, emlékezete megbízhatóbb, ezért az iskolai akadályokat is könnyebben veszi. A mese során elsajátított háttértudása pedig megfelelő alapot ad a szövegértő olvasás elsajátításához, ami a motivált olvasás előfeltétele.
Mit gondol, milyen szerepe lehet annak, ha a szülő könyvtárlátogató, és elviszi magával rendszeresen a gyermekét is?
Ha a szülő elviszi magával, az egy csodálatos esemény – én is gyakorta megtettem –, de már számos óvoda él a gyermekkönyvtári programok lehetőségével is, amennyiben a szülők elfoglaltak Ekkor szakemberek irányításával ismerkedhetnek meg a gyermekkönyvek birodalmával, s kaphatnak ízelítőt a könyv megbecsüléséről és értékéről. Ebben a korban – a mesehallgatás mellett – ezt tartom a legfontosabbnak: amelyik kisgyermek a könyvet szereti, az később is mindent el fog követni, hogy a számára még ismeretlen betűk egyszer csodálatos történetekké elevenedjenek meg.
Munkája során sok szülővel kerülhetett kapcsolatba, és mint magánember, szülő is sokat ismerhet. A szülök vajon mennyire vannak tudatában az olvasóvá nevelésben való felelősségüknek?
Tapasztalataim szerint, egyáltalán nincsenek tudatába annak, hogy nagyon sok múlik rajtuk. Felgyorsult piacgazdaságunkban legtöbben a megélhetésért dolgoznak, s este már sem kedvük, sem pedig energiájuk nincs gyermekükkel foglalkozni. Kivételt képeznek azok a szülők, akik gyermekkorukban pozitív mintát láttak, illetve maguk is fontosnak tartják gyermekük fejlődését. Sajnos, az esti mesélés meghitt perceit a szülők a televízióval pótolják – melyet számos óvodai vizsgálatom is bizonyít –, ahol „bébi csőszként” funkcionál a média. Ezzel pedig épp az ellenkező hatást érik el: megnyugtatás helyett még pergősebbek, zaklatottabbak lesznek. Nem is csodálkozhatunk így az intézményekben tapasztalt agresszív viselkedéseken.
Miben látom a megoldást?
Óvodában az óvodapedagógus felvilágosító munkájában a szülői értekezleteken és személyes megbeszélés során, melyekben tájékoztatjuk a szülőket a mesemondás hatékonyságáról és a médiahasználat káros következményeiről. Iskolában pedig a gyerekek körében – magyar és könyvtárhasználati órákon – végzett ismeretátadással, ahol fel kell hívni a kisiskolások figyelmét a helyes médiahasználatra, a szelektív tévénézésre. Az olvasásra nevelést elsősorban tanítói és könyvtárostanári segítséggel, az adott életkorhoz illő gyermekirodalom ajánlásával, a tanító személyes példamutatásával elérendő motivációs bázis kiépítésével, valamint a rendszeres és folyamatos felolvasással érhetjük el. Tóth Tibor szavaival: „Olvasónak nem születik az ember; az olvasóvá válás nevelési folyamat eredménye.”
Köszönöm a beszélgetést és tanácsait!
Szendrei Boglárka
informatikus könyvtáros hallgató
|