A belső és külső képek (2)
Mivel nem tud különbséget tenni (nem tesz különbséget) a gyermek belső és külső kép között, képéhsége odaköti őt a képernyő elé. Úgy érzi, hogy ez az „amit ő úgy szeret”. A sorjázó képek felszabadító, vigasztaló, gyógyító fürdője.
Csakhogy a képernyők képei olyanok a kisgyerek képéhsége számára, mint kutyának a gumicsont. Boldogan kap utána, és nem tudja kiereszteni a foga közül, de végül is semmi rágnivalót, semmi táplálót nem talál rajta, semmiféle levet-velőt nem tud kiszürcsölni belőle. Illúzió. Átverés.
|
Aztán: már Henry Wallontól is tudjuk, hogy a kisgyerek testi mozgás közben dolgozza fel élményeit, és építi be ezeket személyiségébe. Azt is tudjuk, hogy a mozgás emeli az endorfinszintet – vagyis hozzájárul a gyerek képességeinek kibontakoztatásához, fejlődéséhez. Ezért a kisgyerek örökmozgó. (A mozgás hozza magával a beszéd, a beszéd pedig a gondolkodás fejlődését.)
A képernyők testileg is lecövekelik, mozdulatlanságra kényszerítik a gyereket. A feldolgozás, a beépítés, a fejlesztő elsajátítás, már a testi szinten leáll.
De ezen kívül a megjelenő külső kép blokkolja a belső képkészítést. A kisgyerek azt hiszi, hogy ez ugyanaz, mint amit ő úgy szeret, mint ami olyan jólesik neki, mint ami megkönnyebbülést hoz számára – tudniillik a belső képek áramlása. De a feldolgozás nem történik meg.
A képernyő, amelyik testi és lelki értelemben tétlenségre szoktatja őket, a képernyő, amelyik a reklámok és más műsorok videoklip technikájával egy teljesen másfajta „figyelmet” és igényt alakított ki, mint amelyet a játék vagy a mesehallgatás megkívánnak. (Ez a figyelem tulajdonképpen a nem-figyelés figyelme, az az igény, hogy engem ragadjanak meg folyton a gyorsan változó képekkel úgy, hogy nekem semmit ne kelljen tennem.)
Ezek a gyerekek nem tudnak ráhagyatkozni a mese nyugodt, prozódiájával, dallamával és ritmusával az érzékeket és érzelmeket is átható képáramlására. Nem tudják hozzátenni a belső képteremtő aktivitást, és mindennek következtében nem tudják befogadni és mélyre engedni magukban a mesét.
Valójában nekik is nagyon nagy szükségük volna azokra a hatásokra és arra az orientációra, amit a mese képvilága és cselekményei a gyerek számára nyújtanak. Ilyenkor meg kell próbálkoznunk szoros, személyes kapcsolatban olyan rövid, a saját életéből vett mozzanatokat visszamesélő, kezdetben két-három mondatos történetekkel, amilyeneket egyébként a másfél-kétéves kisgyereknek szoktunk mesélni. Talán még visszavezethető a gyerek a mesehallgatás világába. És ezzel a feldolgozást, megismerést érzelmi azonosulást és kibontakozást elősegítő belső képek világába is.
Forrás: Vekerdy Tamás: Gyerekek, óvodák, iskolák. Bp., Saxum Kiadó
|
|