4.3/ Hogyan meséljünk?
Az öreg Kokas papó Ketesden, Kalotaszegen így mesélt az unokáinak:
„Egyszer volt, hol nem volt egy kisfiú, éppen olyan, mint a mi Ferink, annak volt egy tarisznyája, olyan ni, mint amilyen a szegen lóg...”
A mesehős vándorútja során a faluból az erdő felé vezető úton haladt végig, a "Dillőnél" (a jószágok delelőhelyénél), a csordakútnál, kiért oda, ahol a gyerekek ősszel papóval rőzsét gyűjtöttek, ott szalonnát sütött, a forrásból friss vizet ivott rá, s így megerősítve magát indult tündérországbeli kalandokra.
Leghelyesebb, ha - akárcsak a paraszti mesemondók - előre elolvassuk, végiggondoljuk mesénket, eldöntjük nemcsak azt, hogy hogyan fogjuk elmondani, hanem azt is, hogy a cselekmény segítségével mit akarunk bemutatni, mire akarunk nevelni.
|
A szövegekben a gyermekek által ismert tárgyakra, színhelyekre történő utalás meg fogja könnyíteni abbeli törekvésünket, hogy a gyerekek minél jobban beleéljék magukat a mesébe, minél jobban magukévá tegyék a benne elmondottakat.
A fentiekből nyilvánvaló, hogy a mesék elmondása élőszóval, a hallgatóság bevonása, ismert tárgyak, helyek említése, a mese szereplőire jellemző hang, beszédmodor, mimika, gesztikuláció olyan mesemondói fogások, amelyekről már a legkisebbeknek mesét mondó felnőttnek sem szabad lemondania, ha a kívánt hatást el akarja érni.
„Váljunk a mesemondás idejére magunk is gyermekké!
Éljük át a mesét, adjuk elő színesen, kicsit dramatikusan!
Játszunk bátran magunkkal, gesztusainkkal, mimikánkkal!
Soha nem lesz kisebbé, soha nem veszít tekintélyéből az a felnőtt,
aki kicsivé, gyermekké is tud lenni.
Meséljünk olyat, amit megért, ami pozitív tartalmakat hordoz,
amiben helyes viselkedésmintákat továbbíthatunk.”
(Zila Péterné)
|
|