A második definíció alaposan kitágítja azt a kört, amelyben a szereplők, események, témák reálisnak ítélhetők.

Így reális a Chaplin-film epizódja, melyben Chaplin megfőzi és megeszi a cipőjét, hiszen lehetséges a bőrt főzéssel megpuhítani, és az éhség különös dolgok megevésére is késztethet valakit. Az, hogy Tarzan beszél Cheetah-val, szintén reális, hiszen a majmokat meg lehet tanítani egyszerű utasítások megértésére.

Ha azonban valaki a harmadik definíció alapján ítél, akkor egyik eset sem valószínű, így nem is tekinthető reálisnak. A lehetségesség és valószínűség mint realitáskritériumok használatakor az egyénnek nagy mértékben támaszkodnia kell a tárgyi és szociális valóságra vonatkozó általános ismereteire. Ha valaki például nem ismeri az emberszabású majmokkal végzett beszédtanítási és beszédértési kísérleteket, akkor számára nem tűnik lehetségesnek - így tehát irreális - Tarzan és a majom beszélgetése. Mindenesetre ez utóbbi két kritérium alapján hozott ítéletek mindenképpen szélesebb körű általános ismereteket tükröznek. 

Egy, a televíziós realitást vizsgáló kísérletben gyerekeket, serdülőket és felnőtteket kértek meg arra, hogy ítéljék meg, egy adott televíziós tartalom reális-e vagy sem, és indokolják meg az ítéletüket. Az ítéletek indoklásai is jól látható életkori eltéréseket mutattak. Óvodától a 2-3. osztályon át a 6. osztályig a "lehetségességre" mint a realitás kritériumára való utalás 17%-ról 28%, majd 47%-ra emelkedett. A további életkorokban azonban nincs emelkedés, sőt: a serdülők és a felnőttek több mint a fele a "valószínűt" tartotta reálisnak, azaz valami olyant, amit ők vagy valamelyik ismerősük már tapasztalt, aminek tehát van szociális realitása. 

Az egész életkori ívet tekintve a realitás megítélésében a valószínűség mint indok általános emelkedést mutat az életkorral, míg a lehetségesség először egyre fontosabb, majd csökkenő jelentőségűvé válik.