Egy titokzatos fuvolás Hamelbe érkezik, amit elárasztottak a patkányok. Itt felajánlja szolgálatait a városnak, hogy megtisztítja őket a rágcsálóktól. Mire a helyiek óriási jutalmat ígérnek neki, amennyiben sikerrel jár és persze sikerrel is jár! A férfi visszatér dülledt mellkassal a fizetségért, amit a jónép nem hajlandó kifizetni neki. Ekkor dühös lesz és bosszút áll, méghozzá azzal, hogy elcsalja a gyerekeket a városból, ahogy nemrég a patkányokat. A mese modernebb és szebbik verziójában egy barlangba viszi őket, ahonnan aztán elengedi mini-foglyait, amikor megkapta a fizetségét. Ámde a sötétebb és egyben az eredeti sztori másként ér véget. A fuvolás a folyóhoz vezette a gyerekeket, ahol azok egy kivételével megfulladtak.   Hamelni patkányfogó (esszé) 1284-ben egy csodálatos ember jelent meg Hamelnben. Sokszínű, tarka köpenyt viselt, patkányfogónak adta ki magát, azt ígérte, hogy jó pénzért megszabadítja a várost a patkányoktól és az egerektől. A polgárok megállapodtak vele, megmondták, mennyit adnak. Ekkor a patkányfogó elővett egy sípot, belefújt, és máris előjöttek a patkányok és az egerek a házakból, köréje gyülekeztek. Mikor már úgy vélte, nincs több, elindult; az egész sereg követte. Elvezette őket a Weser folyóhoz, ott levette a ruháját, és belépett a vízbe; az összes állat utána ment, elmerültek és megfullladtak. A polgárok azonban megbánták, hogy olyan sok pénzt ajánlottak neki, mindenféle kifogást kerestek, és a patkányfogó sértetten távozott. De június 26-án, János és Pál napján reggel 7-kor, mások szerint délben ismét visszajött ijesztő képű vadász formájában, nagy vörös kalapban, és megint megfújta a sípját. Most azonban nem egerek és patkányok jöttek elő a házakból, hanem gyerekek, fiúk és lányok, négy évesnél idősebbek, köztük volt a polgármester felnőtt lánya is. Követték a sípost, aki elvezette őket egy hegyhez, ahol mind eltűntek. Csak egy dajka látta, aki gyerekkel a karján, messziről figyelte őket, aztán visszament, és hírt vitt a városba. A szülők a kapu elé siettek, szomorú szívvel, hangos jajveszékeléssel keresték a gyerekeket, de hiába. 130-an vesztek el, és csak ketten tértek vissza, egy vak, aki nem tudta megmutatni a helyet, de elmondta, hogy mi történt, és egy süketnéma, aki a helyet megmutatta ugyan, de nem hallott semmit. Ez a Koppenberg, és egyesek azt mondják, volt itt egy barlang. A gyerekek Erdélyben kerültek elő, és a leszármazottjaik, az erdélyi szászok ma is ott élnek." - Így mondják el a hamelni patkányfogó történetét a Grimm-testvérek (Deutsche Sagen). Igen. Hamelnről mindenkinek a patkányfogó jut eszébe (és a patkányfogóról Hameln). Összetartoznak, mint Milo és Vénusz, vagy Apellész, és a csizmadia. Nem tartoznak össze. Teljesen nyilvánvaló, hogy itt két dologról van szó, traumatikus esemény az egyik, színes legenda a másik. Majdnem 200 év telt el, mire a kettő összekapcsolódott, nem tudjuk, hogyan és miért. Lehetetlen. Mi marad a patkányfogó legendájából, ha éppen a legfontosabbat vesszük ki belőle, a patkányfogót? Feltételezésekre vagyunk utalva, de egészen biztos, hogy 1284-ben történt valami ebben a szép és régi városban. Talán egy földcsuszamlás, vagy a Weser folyó áradása. Lehet, hogy a pestis ragadta el az ifjú nemzedéket, vagy más járványos betegség. Lehetséges, hogy a gyerekek zarándoklatra vagy keresztes hadjáratra indultak, amelyből nem tértek többé haza. Elköltöztek, vagy elzavarták őket - vannak ilyen elméletek. Csak utólag került a képbe a patkányfogó. Baljós hangzású szó.Annyira nem. Elismert foglalkozás volt a középkorban, persze a társadalom nem becsülte őket többre, mint manapság a poloska- vagy csótányirtókat. Ha szükség van rájuk, megsüvegelik, ha nincs, elkerülik; mi mást lehet várni az emberektől? Valószínűleg nem szórakozásból viselt tarka ruhát, hanem hogy felhívja a figyelmet a mesterségére. A középkori társadalmat éppen annyi szabály nyomasztotta, mint a mait. Előírták pl. hogy ki viselhet bársonyt vagy selymet, milyen színű legyen a ruha, hány méter, bocsánat, hány rőf hosszú a fátyol. Ruha teszi az embert. De nem értem, miért kell kétfelé szakítani ezt a szép, kerek történetet. Ez úgy jó, ahogy van. És különben is, 1300 körül már volt egy színes üvegablak a piactéri templomban, a patkányfogót ábrázolta, aki a sípján játszik, és köréje gyűlnek a gyerekek. Többen írtak erről az ablakról, aztán egyszer csak eltűnt, de úgy, hogy nem maradt belőle egy üvegcserép sem. Augustin von Moersperg vízfestményét hűséges másolatnak mondják. Ez azt jelenti, hogy a történet sok szereplője még élt, amikor az ablak elkészült. Tiltakozhattak volna, hogy ez nem így történt, Hamelnben sose járt patkányfogó. De nem tették. Aztán van egy lüneburgi kézirat 1440-1450-ből, eszerint "1284-ben János és Pál szentek napján 130 hamelni gyereket csábított el egy sokszínű ruhába öltözött sípos; elvesztek az egykori kivégzőhelyen, a Koppen közelében." Számon tartották az eseményt, nem akarták elfelejteni. Mégis vannak, akik azt gondolják, hogy itt nem egyszerűen patkányfogóról vagy más emberről van szó, hanem egy természetfeletti lényről, nevezzük mondjuk a pestis szellemének. Sajnos a Grimm-testvérek nem úgy jegyezték le a mondákat, ahogy hallották; átdolgozták a saját irodalmi ízlésüknek megfelelően. De még így is feltűnő, hogy a patkányfogó egyszer csak megjelenik, a monda minden változatában. Mert ugye kezdődhetne így is a történet, Hameln városában elszaporodtak az egerek és a patkányok, a polgárok elhívtak valakit, aki a patkányfogás mesterségében jártas... De nem. A sípos megjelenik, és az utcákon grasszál. Megfigyelted, milyen gyakran használják ezt a szót a járványokkal, különösen a pestissel kapcsolatban? Ez igaz, de nem bizonyíték. Az emberek még nem ismerték fel teljesen a járványok természetét. Gyógyítani nem tudták, az egyetlen megoldás az volt, hogy körülzárták az érintett házakat, vagy a várost, ahol a pestis grasszált. Az emberek nem jól viselik, ha korlátozzák a szabad mozgásukat vagy a kereskedelmet, még akkor sem, ha az ő érdekükben történik. Tehát eltitkolták a járványt, a haláleseteket másra fogták. Nem. A középkor természettudományos műveltsége elég hézagos volt, de annyit ők is tudtak, hogy a pestis demokratikus betegség. Nem válogat. Nemcsak a gyerekeket viszi el, és nem kíméli a 4 éven aluliakat. Itt van ez a másik lehetőség, amelyet a középkorban choreának vagy vitustáncnak, manapság Huntington-kórnak neveznek. Ez egy neurológiai vagy genetikai rendellenesség, és a legfeltűnőbb tünete a rendezetlen, koordinálatlan mozgás - ezt nevezték táncnak. Följegyezték, hogy a gyerekek táncolva követték a sípost, végig a Bungelosentrasse-n, az Osterstrasse egy részén, és ki a keleti kapun. Erről már feltételezhették, hogy csak a gyerekeket sújtja, mert a betegek közül nagyon kevesen érték meg a felnőtt kort. Ez egy ritka és örökletes betegség. Mi indokolja azt, hogy egyszerre 130 gyereket érint - a monda szerint az összes gyereket, aki Hamelnben élt? A középkori Európában sok helyen fordult elő chorea; mindenféle rendű és rangú emberek táncolva, rángatózva vonultak végig a városon, imádkoztak és énekeltek. Csakhogy ennek semmi köze a Huntingdon-kórhoz. Egyszerű hisztéria; elnézést ott az Aranyketrecben, Benedek úr, tudom, hogy a hisztéria sohasem egyszerű. Elég volt egy különösen felkavaró prédikáció, jó sok fenyegetéssel és pokolbeli büntetéssel; a háborúktól és fosztogatásoktól amúgy is eleget nyugtalanított nép elvesztette az önuralmát. De ezek a choreák vagy tánc-mániák 1-2 nap alatt elmúltak. Az emberek éppen úgy hozzászoktak a látványhoz, mint mondjuk a flagellánsokhoz. Persze az ördögökkel nem mindenkit lehetett egyformán riogatni; meglepő, hogy a sok vad prédikáció közepette a városok viszonylag nyugodtan élték tovább a mindennapi életüket. Hát a zarándoklat, vagy a gyerekek keresztes háborúja? Ilyen keresztes háború összesen csak egy volt, 1212-ben, és főleg a francia gyerekeket bolondította meg. Sokkal hihetőbb, hogy rábeszélték a fiatalságot, persze nem az egészen kis gyerekeket, hogy költözzenek el egy másik vidékre. A háborúk megtizedelték a lakosságot, nagy földterületek maradtak megműveletlenül, ezért csupa szépet-jót ígértek azoknak, akik vállalták a költözést. Ezt mondják egy bizonyos olmützi püspökről, a neve nem fontos. Nem egy patkányfogó járt Hamelnben, illetve Szászországban hanem a püspök fizetett alkalmazottja, aki rábeszélte az ifjúságot, hogy önállósítsák magukat, költözzenek Morvaországba. Az ott élők közül ma is sokan viselik ugyanazokat a neveket, mint a hamelniek. Schmidt és Müller? Nem tudom. Nincs kedvem összehasonlítani a hamelni és az olomuci telefonkönyveket. Nekem különben is jobban tetszik az erdélyi változat. Végül is, Erdélybe a 13. században költöztek szász telepesek. Ezen a véleményen van egy holland régiségbúvár is, Richard Rowland Verstegan, aki 1605-ben írta le a patkányfogó történetét, egyébként nem 130, hanem 160 gyerekkel. Ennek alapján írt egy verset Robert Browning; nála így zárul le a dráma: A hegyhez ért a fél falu, És megnyílt egy csodás kapu, A sípost elnyelé üreg, Utána ment a sok gyerek, Tolong az összes kis buta, A hegy megint bezárula. Ez nem lehet Browning verse. Miért? Mert meg lehet érteni. Néha Browningnak is voltak rossz napjai. De egy kicsit előreszaladtam, tulajdonképpen Hiob Finzelről, latinos nevén Jobus Finceliusról akartam beszélni, aki foglalkozására nézve orvos volt és humanista. 1582-ben halt meg, 1556-ban adta ki a művét, De miraculius sui temporis (Korának csodái) címen, és ebben a sípost az ördöggel azonosítja. Sípost mondok, mert Finceliusnál szó sincs patkányokról. Szerencsére nem egy latin szöveg került a kezembe, hanem egy nagyon régies német, amely valahogy így hangzik: "Elmondok egy igaz történetet az ördög hatalmáról és gonoszságáról. Kb. 180 éve az ördög emberi alakban jelent meg a szászországi Hamelnben, Mária Magdolna napján. Sípolt az utcán, sok gyereket, fiút és lányt csábított magához, kivezette őket a városkapun át, egy hegyhez. Ott aztán elvesztek, és senki sem tudja, hová lettek. Csak egy lány figyelte meg, hogy mi történt, ő is csak messziről. Vízen és szárazföldön, mindenütt szorgalmasan keresték a gyerekeket, de soha nem kerültek elő. Szörnyű példa ez, mennyire megharagszik Isten a bűnös emberiségre. Mindez benne van Hameln város feljegyzéseiben, előkelő emberek is olvasták vagy hallották." Megvan a bűnös. Ez a Fincelius hagyta ki a patkányfogót ebből az ügyes legendából. De mondd csak, milyen foglalkozás az, hogy humanista? Meg lehet abból élni? Persze. Az emberbarátok és az emberek ellenségei egyformán jól élnek mások számlájára. Csak azok szegények, akik a két kezük munkájából próbálnak megélni. Egyébként lehet, hogy Fincelius azt a pénzt sem sajnálta a hobbyjától, amit orvosként keresett. Az emberek mindenre képesek a hobbyjuk kedvéért, néha még dolgozni is. Fincelius egyik hobbyja az volt, hogy mindenütt észrevette az ördög munkálkodását. És a másik? A másik? Nos, az, hogy leírta. Egyébként a patkányfogó története túl jó ahhoz, hogy az írók és a költők békén hagyják. Írtak róla Goethe, Achim von Arnim, Clemens Brentano; az utóbbi szintén egyenlőségjelet tett a patkányfogó és az ördög közé. Először csak tarka ember, aztán csoda-ember, végül maga az ördög. Fincelius jól ráérzett arra, hogy mi kell az embereknek. Az ördög nagyon hasznos, mert megszabadít a felelősségtől. Mert végül is erről van szó ebben a történetben: a hamelni polgárok kötöttek egy megállapodást, amit nem tartottak be. És a következményekért nem vállalták a felelősséget. Igen, a monda egyik változatában azért nem fizették ki a 100 tallért, mert "aki ilyen könnyen végzett a munkával, az nem lehet más, mint maga az ördög." Akkor hát mégse Fincelius a bűnös. Csak leírta, amit másoktól hallott. Érdekes, hogy nem a patkányinváziót tekintette az ördög művének, hanem a szerencsétlen flótást, aki megszabadította őket. Patkányok vagy patkányfogó, itt mégis bujkál valami kapcsolat a pestissel. Tudjuk, hogy ezt a betegséget a patkányok terjesztik, pontosabban a patkányon élősködő bolhák. Amikor a gazdaállat meghal, a kis ugróbajnokok átköltöznek az emberre, és viszik magukkal a betegség csíráit. Ebből persze vajmi keveset tudhattak a középkorban. Nem is tudták meggyógyítani, kivéve a csodálatos Nostradamust, aki 1550 körül városról városra utazott, és mindenkit kikúrált gyógyfüvekkel és mézes borral, ahogy azt a nagyapjától, Jacques de Nostre-Dame-tól tanulta, aki orvos volt a provence-i René király udvarában. Félelem nélkül járkált a betegek között, csak a fejére húzott valamit, ami a leginkább csőrös kámzsához hasonlított. Boldog idők, amikor a pestis kórokozói elmenekültek Nostradamus rigmusai elől. Igen, 1555-ben adta ki a Centuriákat, amelyek egy csapásra híressé tették, és 1556-ig élt. Nem a pestis végzett vele, hanem vízkór. Nem tudjuk pontosan, hogy ez mi volt, mert akkoriban elég sokféle betegséget neveztek vízkórnak. De hogy visszatérjünk Hamelnhez, remélem, azóta már ráébredtek arra, hogy azzal a szegény patkányfogóval nagy igazságtalanság történt. Nem tudom. Inkább büszkék arra, hogy történt valami 1284 június 26-án, ami Hamelnt ha nem is világ-, de Európaszerte híressé tette. A városban sokféle emléket állítottak a patkányfogónak, kezdve mindjárt az új üvegablakkal a piactéri templomban. Nem Augustin von Moersperg vízfestménye alapján készült, sőt nagyon is modern alkotás. Van egy másik modern szobor a városház előtti téren; a gyerekek nem annyira követik a patkányfogót, mint inkább egy bádoglapra emlékeztető falhoz lapulnak. Van egy relief a Bürgergartenben, egy kút az Osterstrasse-n, harangjáték körbevonuló figurákkal, állandó kiállítás a múzeumban, szabadtéri játékok, és amit talán elsőnek kellett volna említenem, a Patkányfogó Háza a Bungelosenstrasse-Osterstrasse sarkán. Ezen van egy 1602-ből származó felirat, amely így hangzik: 1284 június 26-án, János és Pál napján egy tarka ruhákba öltözött sípos elveszejtett a Koppen melletti Kálváriánál 130, Hamelnben született gyereket. Már megint egy szó sem esik a saját hibájukról - arról, hogy nem tartották be a megállapodást. Egy 20. századi költő, Hannes Wader alaposan átértékelte a történteket. Egy ideig elég szorosan követi a legendát, aztán azt mondja, a városház urai kijelentették, hogy nem fizetnek 100 tallért az ördögnek. Még a kutyákat is ráuszították. A következő vasárnap azonban visszatért, és amíg a felnőttek a templomban ájtatoskodtak, mindent elmondott a gyerekeknek. A gyerekek igazságérzetét még nem rontotta meg a kapzsiság, felháborodtak, elhatározták, hogy segítenek neki. És törvényt ült a sok gyerek, Megtartották szavuk, És úgy ítélték, sok szülő Bizony gonosz, hazug. Megrökönyödtek őseik, Szégyenkeztek legott, És kölykét sok dicső apa Véresre verte ott. De ütlegektől bátorabb A kis hamelni nép, Bajos ügyük a városi Tanács elé vivék. Mint az várható volt, a tanács a felnőtteknek adott igazat, a gyerekeket száműzték, "megláncolva, apáik őrizetében, titokban vezették ki a gyerekeket Hamelnből," a városi krónikába pedig azt írták bele, hogy a gyerekeket a patkányfogó ölte meg. A vers morálja, hogy a gyerekek nem haltak meg, utódaik ma is élnek, és szót emelnek a gyengébbek jogaiért. Logikusan hangzik, csak így már nem misztikus. Már pedig a misztikus elem tartja össze azt a számtalan verset, regényt és filmet, amely mind a Patkányfogó-legenda alapján készült. Nem is beszélve a hajmeresztő részletekről, hogy a gyerekek éppen ott tűntek el, ahol a gonosztevőket kivégezték, a hamelni "vérmezőn." A Koppen vagy Koppenbrügge sem akármilyen hegy, hanem a pogány germánok szent helye. Már csak az hiányzik, hogy kielemezzék, a 130 gyerek kései áldozat Wotannak vagy Thornak. A 13. századra az egyháznak már sikerült kiirtani a pogányságot. Manapság az ezotéria jelenti a legnagyobb veszélyt, amely ott is megtalálja a szimbólumokat, ahol nem kellene. Ha nem tudnád, nagyon különleges jelentősége van annak, hogy a drámai eseményre akkor került sor, amikor a gyerekeknek is a templomban lett volna a helyük. A szegény patkányfogó előlépett hamis Istenné; az ördög szó az egész New Age mozgalomban tilos. A síp azt jelképezi, hogy a zene teremti meg a mágneses polaritást, illetve a pólusok eltolódását a tudatban. Én is erre gyanakszom, már óvodás korom óta. Nem egyszerűen gyerekek tűnnek el egy barlangban, hanem a hétköznapi vagy külső tudat cserél helyet a legmélyebb tudatszintekkel, és nem a gyerekek kerülnek elő Poroszországban, Morvaországban vagy Erdélyben, hanem a barlangi paradigma változik meg; helyreállítja az egyensúlyt a gyökereit vesztett ember és ideálképe, a belső gyermek között. A 130-as számnak is van valami különleges jelentősége, az idő-dimenziót képviseli, ki tudja, miért. A két gyerek, a vak és a süketnéma, akik visszatértek, nem mások, mint a tudati rácsprogram dualitása. Mire jó ez a sok szamárság? Gondolom, meg lehet élni belőle, mint egykor a patkányfogásból, vagy a humanizmusból. Akkor már csak egy kérdésem van. Akik ezt mind összeírják, legalább azok hisznek benne? Persze, hiszen azért írnak olyan meggyőzően. Forrás: iroklub.napvilag.net