– Egy ilyen ünnepség tényleg szuper! – folytatta a kislány, aki vasárnap középkori mulatságon vett részt a szüleivel. – Felépítettek egy igazi lovagkori várost! Kézműves-bemutatókat néztünk! A fegyverkovács például páncélinget készített, egy asszony kosarakat font, és a sátrak között csak úgy nyüzsögtek a lovagok.
De a legjobban a trubadúr tetszett!
Leon most mégis megszólalt: – Truba… micsoda?
– Tru-ba-dúr – szótagolta a lány. – Így hívták a középkorban az énekeseket. Leon unottan legyintett. – Ja, hát ez nem túl izgi…
– Mi az, hogy nem túl izgi? – kérdezte felháborodva Kim.
– Hát, egy pasas, aki általában szerelmes dalokat énekelget… szerintem ez nem túl izgi! Volt legalább lovagi torna, ahol megküzdöttek egymással a férfiak? Kim elfintorodott.
– Jaj, Leon, a középkor sem csak csatákból meg lovagi tornákból állt!
– Tudom, de engem a csaták és a lovagi tornák jobban érdekelnek, mint a trubadúrok nyekergései – vigyorgott
a fiú. – Egy ilyen lovagi tornán én is szívesen részt vettem volna!
– Hát persze! – gúnyolódott Kim. – Leon, a tréfás lovag, a hős, aki mindig elsőként bukfencezik le a paripája
hátáról. A fiú játékosan oldalba bokszolta barátnőjét.
– Fogadjunk, hogy én tovább maradtam volna a nyeregben, mint te!
– Nem hinném – nevetett a kislány. – De visszatérve a trubadúrra: tényleg fantasztikus volt! Olyan csodálatosan énekelt!
– Lehet, hogy a hangja nagyon szép, de biztosan puhány alak – jelentette ki Leon határozottan. – A középkorban azokból lett énekes, akik túl gyávák voltak ahhoz, hogy karddal harcoljanak. Persze, az is lehet, hogy némelyikük olyan hamisan kornyikált, hogy a károgásával menekülésre késztette az ellenséget. Úgy legalább valami hasznát vették.
Most Kim bökte oldalba Leont. – Tényleg fogalmad sincs a középkori kultúráról!
– Hagyjátok már abba! – szólt rájuk Julian, aki mostanáig némán hallgatta barátai civakodását. – Biztos vagyok benne, hogy nem minden énekmondó volt puhány és gyáva, Leon.
– Igen? És honnan tudod ezt ilyen jól? – kérdezte gunyoros hangon Leon.
A barátok közben megérkeztek az iskolához. A kapu előtt nyüzsögtek a gyerekek.
– Olvastam egy középkori mondát – válaszolt Julian.
– Egy bátor trubadúrról szólt, akit Blondelnek hívtak.
Kim érdeklődve nézett Julianra. – Blondel? Még sohasem hallottam ezt a nevet. Ki volt ő?
– Már nem emlékszem pontosan… elég rég olvastam.
– Nézzünk utána a könyvtárban ma délután! – javasolta Kim.
– Jó ötlet! – vágta rá gyorsan Julian.
– Felőlem… – motyogta Leon kissé kelletlenül.
Mire véget ért a tanítás, Leonnak határozottan jobb kedve kerekedett. Ehhez többek között az is hozzájárult, hogy aznap történelemórájuk is volt a kedvenc tanárukkal, Tebelmann tanár úrral, bár sajnos most éppen nem a középkorról tanultak. A gyerekek, ahogy megbeszélték, ebéd után azonnal a Szent Bertalan bencés kolostor könyvtárába mentek. A kolostor komor, titokzatos, középkori építmény volt. A kis csapatot a gyönyörű, aranybarna macska, Kija is elkísérte.
Julian lépkedett az élen. Ezen a napon, mint minden hétfőn, a könyvtár hivatalosan zárva tartott, de szerencsére Julian a nagypapájától örökölt kulccsal bármikor beléphetett a könyvek birodalmába. Néhány perccel később Kim és Julian már az olvasópult mellett ült, és a középkorról szóló történelemkönyveket lapozgatta.
– Valóban azt gondoljátok, hogy ez a Blondel olyan jelentős figura volt, hogy bekerült a történelemkönyvekbe?
– kérdezte egy félóra múlva Leon. Ő nem vett részt a kutatásban, inkább a smaragdzöld szemű Kijával focizott… egy gombóccá gyűrt papírlap szolgált labdaként.
– Persze! – felelte Kim. – Épp most találtam rá.
Julian odalépett a lánykához. – Mutasd!
– Itt írnak Blondelről… és Oroszlánszívű Richárdról! – lepődött meg a kislány, s az oldal közepére bökött.
– A híres angol királyról, Oroszlánszívű Richárdról írnak? Ha jól emlékszem, ő birtokolta Artúr király kardját, a mágikus erejű Excaliburt. De hát mi köze mindehhez a dalnoknak? – kérdezte Leon. A legendás király neve végre az ő érdeklődését is felkeltette.
– Itt azt írják, hogy Oroszlánszívű Richárd épp hazafelé tartott a harmadik keresztes hadjáratból, amikor
1192. december 21-én a mai Ausztria területén foglyul ejtették.
– Elfogták? Mint egy közönséges bűnözőt? Ez hihetetlen! – hitetlenkedett Leon.
– Valóban furcsa. Úgy látszik, mégis ez történt – felelte Kim, és tovább olvasott: – Oroszlánszívű Richárd a keresztes hadjáratban, amely 1189 és 1192 között zajlott, együtt harcolt V. Lipót osztrák herceggel.
Miután bevették Akkon városát, Richárd állítólag nem adta át a hercegnek a zsákmány neki járó részét. Lipót dühösen utazott vissza a hazájába. Amikor később Richárd áthaladt a területén, a herceg elfogatta őt. Mivel azonban egy hercegnek nem volt joga fogva tartani egy királyt, Lipót szövetkezett VI. Henrik német-római császárral. Végül tehát a császár tartotta fogva Oroszlánszívű Richárdot, és igen magas váltságdíjat követelt a szabadon bocsátásáért. – Elképesztő! – csodálkozott Julian. – De mi okuk volt erre?
A folytatás kiderül a könyvből...