VIII/2 A kisegér és a nagyapó - Mese az idősek tiszteletéről
2012.06.25. 20:02
Írta: Jakob és Wilhelm Grimm
Átdolgozta: Sarah Albee
Fordította: Polgár Anita
Illusztrálta: Olga Ionaytis
Miként bánjunk az idős emberekkel?
A legtöbb kultúrában a bölcsességükért tisztelik az időseket, illetve azért, amit életük során családjukért és közösségükért tettek. Előfordul, hogy az idősebb emberekkel nehéz kommunikálni, sokszor hallanak rosszul, s gyakran más elképzelésük van a gyereknevelésról.
Ha az idősek iránti tiszteletre akarjuk nevelni a gyermeket, a példamutatás a legfontosabb. (A meséből láthatjuk, hogy megesik néha, gyermekeink mutatnak példát nekünk.) Amikor az idősek tiszteletére nevelünk, tulajdonképpen azt tanítjuk, hogy minden embefrt tisztelni kell.
|
Volt egyszer egy nagyapó, akit már nagyon megviseltek az évek. Az öregségtől megromlott a látása, gyengült a hallása és remegtek a térdei minden mozdulatnál. Amikor ült az asztalnál és evett alig bírta a kanalat kézben fogni: kiömlött a leves az asztalra, és néha egy falat is kiesett a szájából. Látván, hogy már hova jutott az öreg a gyámoltalanságban a fia és a menye megundorodtak tőle. Nem ültek vele együtt az asztalhoz, hanem a kemence mellett egy sarokban terítettek neki.
Attól a naptól kezdve, egy cserépedénybe kapott enni, de még annyit sem, hogy jól lakjon. Vágyakozva kereste az étellel bőven megrakott asztalt, szemei megteltek a keserűség könnyeivel. Egy napon a cserépedényt kiejtette remegő kezeiből, ami leesett és összetört. Mikor ezt a menye meglátta, azon nyomban jól összeszidta, de az öreg magába zárta a keserűséget és nem válaszolt. Csupán időről időre sóhajtott mélyeket.
- Na, ez már mindennél több! - mondta férjének az asszony.
Vett a piacon néhány garasért egy fatálat, szegény öreg ettől kezdve csak fatálból ehetett.
És íme, egyszer estefelé, mikor mindannyian együtt ültek a szobában, velük volt a csaknem négy éves kedves unoka, aki játszani kezdett néhány deszkadarabbal.
- Mit csinálsz te ott? – kérdezte az édesapja.
- Csinálok én is egy vájút - mondta a fiúcska -, amiből anya és apa fog enni, amikor nem lesz erejük, épp úgy, mint a nagyapónak!
Mind a ketten hosszasan egymásra néztek, s a keserűségtől és a szégyentől sírva fakadtak. Hívták rögtön az öreget, hogy üljön az asztalhoz, ettől a naptól kezdve újra együtt étkeztek. Ha néha- néha előfordult, hogy az öreg kiborította az ételt, senki sem vette tőle rossz néven.
Fordította: Koosán Ildikó
|
|