De aki sok mesét ismer, az tudhatja, hogy tulajdonképpen az első lépések után következnek az „igazi” megpróbáltatások. Az útnak indulás pusztán annyit jelent, hogy felvállaljuk a sorsunkat, s ha kell, szembenézünk a sárkányainkkal is. Ez többféleképpen valósulhat meg. A mesék segítségével ránézhetünk az életünkre kívülállóként, külső szemlélőként, s kezelhetjük akár analizálandó személyként is a mese hősét. Ez a befogadói magatartás azonban nem vezet tartós eredményre saját életünkre vonatkozóan, hiszen az, hogy kívülről megértünk valamit, még nem feltétlenül jár együtt belső változással. Mély belátások és sorsfordító döntések csak akkor születhetnek bennünk a mesék segítségével, ha a történeteket lelki dokumentumokként, azonosulási mintákként kezeljük, azaz valóban saját létünkre és lehetőségeinkre vonatkozó üzeneteket látunk bennük, s megértjük: más utak is léteznek, mint amilyeneket megszokásból választunk. Meggyőződésem szerint a mesék hősei azért (is) oly sikeresek, mert nincsenek koncepcióik a világról, azaz határtalannak látják azt, ami természete szerint valóban határtalan. Ugyan mi okuk lenne azt feltételezni, hogy amit nem tudnak adott pillanatban, arra nem is képesek néhány pillanattal később?   A népmesék valójában csak a XIX. század végétől kezdve tekinthetők „gyerekműfajnak”, a mesélés mindazidáig a felnőttek számára nyújtott lehetőséget önmaguk és a világ mélyebb megismerésére és megértésére. Elmondható, hogy egészen addig a mesék a bölcsőtől a koporsóig végigkísérték egy ember életét. A különféle történetek a valóság más-más aspektusát tárták fel, így a különböző életkorú mesehallgatók olyan eseményekkel is megismerkedhettek, amelyeket közvetlenül nem éltek át. A népmesék (és az élet) gazdagságát jelzi egyébként a népmesei műfajcsoportok sokfélesége is: egyes események, élettapasztalatok állatmesékben élnek tovább, mások tündérmesék vagy novellamesék formáját veszik magukra, megint mások legendamesékben, tréfás mesékben, falucsúfolókban vagy hazugságmesékben jutnak kifejeződésre. Ez azt jelenti, hogy a mesék segítségével szinte az élet minden lényeges mozzanatára rátekinthetünk akár külső szemlélőként (állatmesék), akár szenvedő alanyként (tündérmesék), vagy éppen a józan ész megfontolásaival (novellamesék), netán egy isteni rend tagjaként (legendamesék), sőt jót mulatva magunk és mások gyarlóságain (falucsúfolók, tréfás mesék, hazugságmesék).   Ezt a sokféle nézőpontot a gyógyításban is nagyszerűen lehet alkalmazni, ha elfogadtatjuk a „betegekkel”, hogy a népmeséket ne dajkameséknek, hanem olyan segítségnek tekintsék, amelyen keresztül megérthetővé válik a világ, és benne az ember a maga örömeivel, konfliktusaival, kétségeivel és a boldogság iránti vágyával. További lehetőséget jelent, ha a különböző népek meséit összevetjük egymással, ugyanis minden nép egy kicsit másképp néz ugyanarra a problémára. Előfordulhat, hogy egy magyar népmesében felbukkanó életproblémára valamely skandináv mesében találunk megoldást, és fordítva. A mesék gazdagságát a változatokban való továbbélésük is jelzi, tulajdonképpen elmondhatjuk, hogy a mesemotívumok száma végtelen. Ez a tény már önmagában is nagy horderejű a meseterápiában.   Amellett, hogy a befogadó eldöntheti, számára a mese kitalált történet lesz-e, melynek a valósághoz semmi köze, vagy igazság, amelyhez több szálon is kapcsolódhat, annak is el kell dőlnie, hogy kivel azonosítja magát a szereplők vagy éppen a tárgyak, természeti alakzatok közül. Ebben az azonosulásban nem az a fontos, hogy a kiválasztott személy jó vagy rossz, hanem az: bajban van-e vagy sem. És ha bajban van, vajon arra vár-e, hogy megszabadítsa valaki ettől a bajtól, vagy érez magában annyi erőt, hogy végigjárja az önfelszabadítás útját? Az is sokat elárul a páciensről, ha azzal a hőssel azonosul, aki a segítő, megmentő funkciókat látja el a mesében, sőt az is árulkodó, ha valaki az egymást morzsoló kősziklákban, a láthatatlanná tévő köpönyegben, netán az égig érő fában, egy nádszálban vagy tölgyfaágban ismer magára. Forrás: mti/richpoi.com