| 
				 
					– Nem is vagy kacsa! Akkor miért hápogsz? Csúfolódsz? He?!   
				
					És lespriccelte a kelekótya kiskakast. 
				
					A kelekótya kiskakas lerázta tolláról a vizet s dünnyögve továbbállt. 
				
					– Azt én is tudom, hogy nem vagyok kacsa, te buta hápogó! Azért még nem kell lespriccelni! 
				
					  
				
					Ahogy ment, rápisszegett valaki. 
				
					– Psz! Hé! 
				
					A kelekótya kiskakas megállt, körülnézett, hogy ki pisszeg? Egy egeret látott, egy csillogó szemű egeret. 
				
					– Te pisszegtél? – kérdezte a kelekótya kiskakas. 
				
					– Én hát! – mondta az egér. 
				
					– És miért pisszegtél? – érdeklődött a kelekótya kiskakas. 
				
					– Azért pisszegtem, hogy állj meg! 
				
					– Megálltam – mondta a kelekótya kiskakas. 
				
					– Látom – fontoskodott az egér. – És mielőtt nem álltál meg, hova mentél? 
				
					A kelekótya kiskakas elgondolkozva nézte a kíváncsi egeret. 
				
					– Erre, meg arra… Miért kérdezed? 
				
					Az egér roppant komoly képet vágott. 
				
					– Azért kérdezem, mert én mindent tudni akarok! Ugyanis én tanár vagyok! Híres tanár! És ez itt egy híres egériskola! 
				
					Az egér körbemutatott büszkén. A galagonyabokor alján volt egy rajztábla, a rajztáblára krétával egy nagy A-betű volt írva és egy 1-es. 
				
					A kelekótya kiskakas megcsodálta a rajztáblát. 
				
					Az egér megpödörte a bajuszát és tovább hencegett. 
				
					– Tanítok írást, tanítok olvasást, tanítok számolást! Esetleg még éneklést és szavalást! Figyelj! Elszavalom az egér-verset!  
				
					Az egér kidüllesztette a mellét, nagy levegőt vett és elszavalta a verset.  
				
					Dohogott az egér, 
				
					sosincsen friss kenyér, 
				
					Ahogy mondom, ezér 
				
					dohogott az egér! 
				
					A boltba bandukolt, 
				
					csukva volt az a bolt. 
				
					Ahogy mondom, úgy volt, 
				
					csukva volt az a bolt! 
				
					Végül is mit csinált? 
				
					Hát morzsát rágicsált! 
				
					Egyebet nem csinált,  
				
					Csak morzsát rágicsált!   
				
					  
				
					– Szép volt! – dicsérte meg a kelekótya kiskakas. – Taníts meg, hogy hogyan kell beszélni!   
				
					– Ó, semmiség! – legyintett az egér. – Figyelj! 
				
					– Cin, cin, cin! Cin, cin, cin! Most te! 
				
					A kelekótya kiskakas eltátotta a csőrét és cincogott. 
				
					– Nagyon jó! – dicsérte meg az egér.  
				
					– Köszönöm! – hálálkodott a kelekótya kiskakas, és cincogva ment tovább.   
				
					Nem vette észre a nagy cincogásban, hogy egy sötét árnyék lopakodik a nyomában!   
				
					A sötét árnyék nem volt más, mint egy nagy tarka macska! Csodálkozva nézte a cincogó kiskakast, majd dühösen megrázta a fejét. 
				
					– Brr! A macska rúgja meg, azt hittem, hogy egy egér! Mit cincogsz? Mi a csudának cincogsz? 
				
					A kelekótya kiskakas megijedve válaszolt. 
				
					– Nem jól csinálom? 
				
					A tarka macska mérgesen morgott és nyávogott. 
				
					– Persze, hogy nem jól csinálod! Nyáu! Nyáu! 
				
					A kelekótya kiskakas óvatosan utánozta a nyávogást. 
				
					– Nyáu! Nyáu! Ez jó? 
				
					– Nem jó! Te nem vagy se egér, se macska! 
				
					– Kérlek, mutasd meg, hogy hogyan kell csinálnom! 
				
					A tarka macska megvonta a vállát. 
				
					– Nem tudom megmutatni! Én csak nyávogni tudok! 
				
					A kelekótya kiskakas lehorgasztott fejjel bandukolt tovább. Ahogy bandukolt, beleütődött valamibe. Az a valami egy szép fényes pata volt. 
				
					Fölnézett és meglátta a lovat. 
				
					A ló lenézett és barátságosan nyihogott. 
				
					– Nyihaha! Nyihaha! 
				
					A kelekótya kiskakas fülelt, majd ő is nyihogott. 
				
					– Nyihaha! Nyihaha! 
				
					A ló nagyot nevetett. 
				
					– Nini! Hahaha! Már azt hittem, hogy egy kiscsikó! De csak egy kiskakas! Miért nyihogsz? 
				
					– Nem jól csinálom? – kérdezte a kelekótya kiskakas. 
				
					A ló megrázta a fejét, csak úgy lobogott a gyönyörű sörénye. 
				
					– Nem, nem jól csinálod! Csak a lovak nyihognak. 
				
					A kelekótya kiskakas nagyot sóhajtva továbbment. 
				
					A magasban galambok röpködtek, leszálltak a galambdúcra, búgtak, turbékoltak. 
				
					– Kruu! Kruu! 
				
					A kelekótya kiskakas fölnézett rájuk, levegőt vett és turbékolt. 
				
					– Kruu! Kruu! 
				
					A galambok a fejüket rázták. 
				
					– Nem jó! Nem jó! Te nem vagy galamb! 
				
					Csöngettyűszó ütötte meg a fülét. A kelekótya kiskakas megszaporázta a lépteit, ment a csengőszó után. 
				
					A csengő egy bárány nyakába volt kötve, a bárány vígan ugrándozott, a csengő ezüsthangon csilingelt. 
				
					– Beee! Beee! – bégetett a bárány ugrándozás közben. 
				
					A kelekótya kiskakas figyelmesen nézte, majd ugrált egy-kettőt cérnavékony lábán és bégetett. 
				
					– Bee! Bee! 
				
					A bárány abbahagyta az ugrálást meg a bégetést, csodálkozva nézett a kiskakasra. 
				
					– Te bégettél? – kérdezte. 
				
					A kelekótya kiskakas bólogatott. 
				
					A bárány körbejárta a kelekótya kiskakast. 
				
					– Neked csak két lábad van! – mondta végül. – És szárnyad van! És csőröd van! Te nem vagy bárány! És ha nem vagy bárány, ne is bégess! 
				
					A kelekótya kiskakas lehajtotta a fejét, úgy suttogta: 
				
					– Mutasd meg kérlek, hogyan csináljam! 
				
					A bárány ingatta a fejét, a csengő halkan megszólalt a nyakában. 
				
					– Nem tudom megmutatni! Én csak bégetni tudok! 
				
					Eljött az este, eljött az éjszaka, az udvar népe aludni tért. Csak a kelekótya kiskakas nem tudott aludni, szomorúan üldögélt a kerítés tetején. 
				
					Hát senki se mutatja meg nekem, hogy hogyan kell csinálnom? – gondolta búsan. 
				
					  
				
					Így búslakodott meg szomorkodott, észre sem vette, hogy elröpült az éjszaka. Lassan világosodott az ég alja és tűzpirosan fölkelt a Nap. 
				
					A kelekótya kiskakas ámulva nézte, még sohasem látott ilyet! 
				
					A Nap visszanézett a kiskakasra és mosolyogva unszolta. 
				
					– Üdvözölj, kiskakas! Szólalj meg! 
				
					A kelekótya kiskakas bólintott, majd ugatott, nyávogott, röfögött, gágogott, mekegett és makogott, hápogott és cincogott, nyerített és bégetett. 
				
					A Nap mosolyogva szólt. 
				
					– Ejnye! Nem így kell! 
				
					A kelekótya kiskakas bánatosan lehorgasztotta a fejét. 
				
					– Mutasd meg! – suttogta. – Senki se tudja megmutatni! 
				
					A Nap nyájasan válaszolt. 
				
					– Tudod te azt! Tátsd a csőröd, kukorékolj! Rajta! Próbáld meg! 
				
					A kelekótya kiskakas kitátotta a csőrét, hátrahajtotta a fejét, behunyta a szemét és kukorékolt! 
				
					– Kukuriku! Kukuriku! 
				
					Zengett a kukorékolás, a Nap felszökkent az égre, az udvar lakói összeröffentek s ámulva hallgatták a kiskakast. 
				
					– Milyen szépen kukorékol! – súgták-búgták, röfögték és cincogták. 
				
					A kiskakas büszkén nézett le rájuk s így szólt: 
				
					– Fölébresztettem a Napot! Én egyedül! Én, a kiskakas! Kukuriku! Kukuriku! 
			 |