Volt egyszer két tündér, de mondhatnám azt is, hogy két rigó, de még azt is, hogy két kislány, én nem tudom megmondani, melyik, mert mindháromra hasonlítottak: hajnalonta nyitott ablakaik párkányán ülve fütyörésztek, mint a rigók, hálóingben lógatták a lábuk, mint valami unatkozó tündérek, az egyik olyan szőke kislány, akárha fején limonádét hordana, a másik mint egy faodú, olyan barna.
Ezek a szőke és barna tündérrigólányok minden hajnali fütyörészésük után, amikor már reggel lett és járt a postás, átugráltak házuk küszöbén – egy nagy piros fazekat cipelve magukkal – egészen a postaládáig, onnan kiszedték a leveleket, mind egy szálig, bele a fazékba, aztán becihelődtek a házukba.
Bent leültek a nagy piros fazék köré, és bontani kezdték a borítékokat.
Az elsőből egy kék lebegésű, pókhálófinom kendő bomlott ki, nagy lyukkal a sarkában, mellette papíron írás:
– Kedves emlékfoltozók! Úgy hallottam, ti, akik tündérrigólányok vagytok, meg tudjátok foltozni az emlékeket. Én egy öreg, kék roller vagyok, és bárhogyan próbálom, mégsem emlékszem arra az utcára, ahol először gurultak a kerekeim. Lyukas az emlékem. Foltozzátok meg, kérve-kérlek, hadd juthasson eszembe a régi utca, a régi forgás.
A tündérrigólányok újabb levelet bontottak, abból zöld kendő bomlott ki, éktelenkedő lyukkal a közepén, mellette írás:
– Kedves emlékfoltozók! Én egy tölgyfa vagyok. Jó ideje próbálok visszaemlékezni arra, milyen votl körülöttem a fű, a föld, amikor még csemete voltam, és nem jut eszembe, semmi módon. Megnőttem, kiment a fejemből, üres, lyukas ott az emlékem, kérlek, segítsetek, foltozzátok meg!
Amikor elindult a szomorú
Valahányszor eleredt az eső, a limonádéhajú elővette a pöttyös gumicsizmáját, felhúzta a kezére, szék mögé bújt, és bábozott vele, míg odakint nőttek a pocsolyák a zápor alatt.
A faodúbarna jegyet vett az első sorba, tapsolt is, aztán cserélni akart, hogy ő is bábozzon, ám épp akkor megállt a zuhogás, fényes lett az ég, a limonádéhajú meghajolt, gyorsan lábaira húzta a csizmákat, s uzsgyi, ki a házból, meg sem állt az első pocsolyáig, belegázolt, ugrált, körbejárta, mint az óra mutatója, előre, aztán, mint egy fordított óra, hátra:
– Én vagyok a nagy kanál, kavarom a pocsolyát, nánná, nánná, nánnáná.
A faodúbarna csak ült a házban, az első sorban, a tárva hagyott ajtón át hallotta, hogy de jó nagy kanálnak lenni, és elindult benne a szomorú.
Ha egy tündérrigólány szomorú, meg kell keresnie a másik tündérrigólányt, olyankor egymáshoz teszik arcaikat, úgy, hogy egyikük jobb szeme másikuk bal szemébe nézzen, pillogtatnak, s pilláikkal kisepregetik a szomorút.
VISSZA A TÜNDÉRMESÉHEZ>>
|