– Megint senki. – Hogyhogy senki? – kérdezte kicsit értetlenkedve Mackó. – Senki nincs, aki érdekes lenne. Olyan, akivel mindketten beszélgethetnénk. – Mit szólnál, ahhoz a fiúhoz? – próbálkozott Mackó. – Fülhallgató van a fülében, meg se hallana minket. – És az a néni, ott, a mobiltelefonnal? – Szerintem még sokáig beszélni fog… Az a bácsi meg fel sem néz az újságjából. – Na, jó, talán majd a buszon – bizakodott Mackó. Ebben a percben érkezett meg a busz. Míg Anyu jegyet vett, Julijuli és Mackó felszaladt a lépcsőn a busz emeletére, hogy lehuppanhassanak a legelső ülésre. Csak egy bácsi ült a nagy ablaknál, aki kedvesen rámosolygott Julijulira, mikor leült mellé. A kislány alaposan végigmérte útitársát. Valahogy úgy érezte, ennek a bácsinak értenie kell mackóul! – Szia! – köszönt neki kedvesen Julijuli. – Nekem ez a kedvenc helyem. Neked is? – Igen, én is szeretek itt ülni. Hogy hívnak? – kérdezte a bácsi. – Julijuli vagyok, ötéves, és ha nagy leszek, tündér leszek – hadarta Julijuli gyorsan, hogy minél többet kérdezhessen, hiszen nagyon kíváncsi volt. – Neked van gyereked? Ő hány éves? – Van, egy fiam, már 40 éves. – Olyan öreg?! De hát akkor már nem is gyerek! – Ez igaz, de mivel én vagyok az apukája, ezért ő az én gyerekem. Tudod, minden gyerek felnő egyszer. – Ezt már mondták nekem. Nagyon rossz lehet… – ráncolta össze Julijuli a homlokát, majd folytatta. – És ha a gyerekek felnőnek, akkor már nem játszhatnak többet duplóval, kisautóval meg babával? – Ezek már nem igazán felnőtteknek való játékok, de előfordul, hogy mégis játszanak velük, a gyerekeikkel együtt. – Tényleg. Apu is szokott velem duplózni. De babázni nem szeret… Figyelj, ez most nagyon jó lesz! Mikor bekanyarodunk, olyan, mintha rámennénk az alattunk lévő autókra. Nagyon félelmetes! Nem gondolod?! – Igen, innen fentről nézve egy kicsit tényleg olyan. – De én nem félek, csak Mackó. Ezért ilyenkor magamhoz szoktam szorítani. – És ez segít neked? – fordult a bácsi Mackóhoz. – Ha ölelés közben Julijuli a fülembe suttog, akkor igen – dörmögte Mackó. – Tudod – vette vissza a szót a kislány –, elmondom neki, hogy itt vagyok vele és nagyon szeretem. Ezt ő is tudja, és már nem is fél – mesélte Julijuli, miközben Mackó helyeselve bólogatott. – Értem, így már tényleg nincs miért félned – kacsintott a bácsi Mackóra. – Örülök, hogy beszélsz mackóul. Talán még mesét is tudsz? – Mesét? Milyen mesét? – Olyat, ami tetszik nekem. Tudod, a testvérem szalvétákat, én meg meséket gyűjtök. – Ezt eddig nem mondtad. – Most mondom. Szóval? Tudsz mesét? – Hm, lássuk csak… Egyszer, nagyon régen, mikor még én is gyerek voltam, hallottam egyet. – Hány éves voltál? – Azt hiszem, úgy nyolc éves lehettem. Elmondom, jó?