Máli Anya levélkéit egy kiürült karácsonyi kekszes-dobozban gyűjtötte, és ha Anya konferenciára utazott, és ezért nem tudott levélkéket írni, akkor elő is vette őket, elolvasgatta, és a levelek Anya hangján szóltak hozzá. Nagyot sóhajtva kivitte a szemetet, vagy pontban fél négykor elindult zongoraórára. Ha Anya itthon volt, gyakran haza is telefonált, és megismételte a levélkék tartalmát, mert nagyon aggódott, hogy Máli valamit elfelejt, vagy nem csinál meg idejében, és elkésik valahonnan.
Máli nagyon szerette Anya hangját hallgatni, és azt is tudta, hiszen annyi levélkére leírta már, hogy Anya is szereti őt, csak hát az a sok munka, a szobrok a múzeumban, azok bizony megeszik az idejét. Máli még csak egyszer volt Anyával a múzeumban, és akkor a szobrok egyáltalán nem ettek semmit, csak álltak dermedten, hidegen és fehéren, mint a hóemberek.
Máli megcsodálta őket, mert a szobrok nagyok és méltóságteljesek voltak, és akkor Anya el is mesélte neki, milyen régiek, és hol találták meg őket, és mennyi munka, tisztítgatás és csiszolgatás van velük, mire ilyen szépek lesznek újra. De Máli bizony csak félig-meddig értette Anya magyarázatát, mert nem tudott másra gondolni, mint arra, ahogy a szobrok lassan megmozdulnak, és nagy falatokban, csöndben megeszik az időt, Anya idejét, ami miatt aztán neki mindig csak Anya hangja marad.
Különös nevének történetét pár nappal ezelőtt, teregetés közben mesélte el Anya. Máli adogatta neki a csipeszeket, és álmélkodva hallgatta a kalandos életű fügekereskedő történetét, aki Apa ük-üknagypapája volt, és messze földről szállította vad veszélyeken keresztül, rablók támadásaitól sem rettegve a finomabbnál finomabb csemegéket a király udvarába, ahol nagy becsben tartották őt, hiszen ahányszor csak megérkezett, szárított fügekoszorúkkal, mazsolával tömött zsákokkal és olajbogyóval telt hordóval szamarán, maga a király szakácsa látta vendégül.
Mígnem egyszer aztán megpillantották egymást a szakács gyönyörűséges lányával, és azon nyomban egymásba szerettek. Így esett, hogy a kalandos életű fügekereskedő felcserélte szamarát egy boltocskával, ahová már más fügekereskedők hozták neki a távoli csemegéket, ő maga pedig feleségül vette a szakács szépséges leányát, és örökre itt maradt.
Málinak nagyon tetszett a történet, és szívesen odaképzelte magát a kalandos életű fügekereskedő szamarára, vagy a királyi szakács lánya helyébe, aki neki ük-ük-üknagymamája volt, és már nem is bánta annyira, hogy a vezetékneve Füge. Ami miatt persze elképzelhetitek, hányszor csúfolták már az oviban is, és hogy hányan mutattak neki fügét vigyorogva, persze csak a műveltebbek, akik tudták, hogy a füge nem csupán egy finom gyümölcs, aminek ezer apró magja jól be tud szorulni az ember fogai köze, hanem a fityisz másik neve is. De aztán eszébe jutott a keresztneve, és újra elszontyolodott.
– És a Maléna? Még soha életemben nem hallottam senkiről, akit Malénának hívtak volna. Ez olyan, mintha egészen egyszál magamban lennék a föld kerekén. – mondta Anyának Máli, és annyira lassan nyújtotta oda Anyának a következő csipeszt, hogy Anya megfordult, leguggolt hozzá, és egy puszit nyomott az orrára.
– Jaj, Málikám, hát hogy lennél te egyszál magadban a föld kerekén? Tudod, hány Amélia, Magdaléna, Léna és Maléna van a földön? Ők mind a névrokonaid. Látod, engem is hogy neveztek el a szüleim, micsoda név ez a Hanga, aztán mégsem vagyok egyszál egyedül. A mi családunk már csak ilyen. Apának sem volt könnyű gyerekkora, Nárciusznak sem hívnak minden második gyereket! De az ember mégsem adhatja vissza a nevét, főleg, ha az ük-üknagypapájától örökölte. Mi vagyunk a Furcsa Nevűek Családja! – és Anya nevetett egyet, aztán visszapenderült a ruhaszárítóhoz, Máli pedig csak nézte a hátát, megpróbálta elképzelni, hogy Apát és Anyát hogyan csúfolták az iskolában, aztán dacos hangon azt kérdezte:
– Jó, jó, de miért kellett nekem is ilyen furcsa nevet adnotok? Elfelejtettétek, hogy nektek milyen rossz volt kiskorotokban?
– Nem is gondoltunk rá, Málikám. Az ilyesmit ugyan soha nem felejti el az ember, de már nem jut eszébe olyan gyakran. És ha eszébe is jut, már nem lesz tőle szomorú. Főleg, ha annyi a dolga, mint Apának és nekem – mondta Anya, és látszott rajta, hogy eszébe jutottak a szobrok, a múzeum és a virágok az ablakpárkányon, és Máli tudta, ha nincs résen, Anya elfelejt neki válaszolni. De résen volt:
– Tudom, tudom, Apa egész nap értünk dolgozik, hogy egyről a kettőre jussunk, hogy befizessük a számlákat és a zongoraórát, és ha minden jól megy, elmehessünk nyáron megnézni a szobrokat arra a szép szigetre, Táblára.
– Krétára – pontosította Anya.
– Jó, akkor Krétára.
Málinak fogalma sem volt, miért kéne Krétára menni nyáron, amikor itt is van kert, és amíg Apa és Anya szabadságon vannak, a hársfa és a tölgyfa alatt heverészhetnének egész nap a régi kékkockás pléden, mint Szibill hangyaismerősei a tücsökhangversenyen. Anya akkor végre elfelejthetné az időevő szobrokat a múzeummal együtt. Ehetnének dinnyét, és Anya egész nap mesélhetne, Apa pedig elővehetné a gitárját, ami csak ott porosodik a garázsban, amióta Apa a Karrierrjét építi.
Máli a Karriert egy nagy, csillogó-villogó, fényes üvegépületnek képzelte a város közepén, de nem értette, minek azt még építeni, valószínűleg már így is épp elég magas, olyan régóta építi Apa. Máli sokkal jobban szerette volna, ha Apa inkább neki épít az öreg hársfa ágai közé egy apró és titkos házikót, amit nyáron eltakarnak a lombok, és ahová mind a hárman beférnek, ha el akarnak bújni. Szibillt is fölvihetné a házikóba, szegény, nappal úgysem szokott repülni, legalább látná néha felülről is a kertet. De Máli ezt mind nem mondta el Anyának. Egyrészt, mert tudta, hogy Anya csak sóhajtozva legyintene, és azt mondaná neki, hogy á, Apának erre soha nem lesz ideje, és az az igazság, hogy nekem se, de te ezt úgysem értheted még Máli, majd ha nagyobb leszel, akkor talán. Másrészt már nagyon szerette volna megtudni, milyen szerencsének köszönheti szerencsétlen keresztnevét.
– És akkor sem jutott eszetekbe a csúfolás, amikor engem elneveztetek?
– Az igazat megvallva, nem. Tudod, Máli, Malénának az én ük-üknagymamámat nevezték, akinek legalább olyan kalandos élete volt, mint Füge üknagyapádnak. Maléna fiatal csipkeverőnő volt egy hűvös északi városkában. Maga is olyan finom volt, mint a csipke. Magas volt, karcsú, arca porcelánfehér. Szemöldöke, orra, szája keskeny vonalát, mintha röppenő fecskeszárny húzta volna meg. Hosszú ujjaival csodálatos, pókhálóvékony csipkéket készített. De a várost, ahol élt, hosszú ideje ostromolta az ellenség. És Maléna megfogadta, hogy addig nem megy férjhez, amíg a város fel nem szabadul.
Sokáig tartott az ostrom, és Maléna azt hitte, már soha nem lesz családja, amikor váratlanul, egy távoli országból, vitézek érkeztek a város megmentésére. Magas, daliás, hős vitézek, lovon, csákóval a fejükön, piros kabátban. Miután az ellenséget az utolsó szálig mind elűzték, a város ünnepséget rendezett a megmentők tiszteletére, és Malénát ezen az ünnepségen sodorta az ünneplő tömeg leendő férje mellé.
A vitéz éppen borral telt kupáját emelte volna Maléna karcsú alakja felé, de megszólalni már nem tudott, mert váratlanul összeesett. Maléna ijedten hajolt le a sebesülthöz, aztán házába vitette, és napokig ápolta a kimerült katonát. Ez a néhány nap éppen elég volt ahhoz, hogy Maléna és a vitéz egymásba szeressenek. És a vitéz magával hozta Malénát, így lettek ők is a te ük-ük-üknagyszüleid. Egyébként Malénával találkoztál már. A kanapé fölötti kép őt ábrázolja – fejezte be Anya rejtélyesen mosolyogva, miközben hátrapillantott Málira a gáztűzhely mellől, mert már a tejbegrízt kavargatta a vacsorához.
|