− Mit olvassak, mit olvassak? – kérdezgette szüntelenül reggel, délben, este.
− Kedves király uram, már minden könyvet elolvasott, ami a palotában van – jegyezte meg halkan az udvari könyvtáros.
− Akkor hozassunk még több könyvet – javasolta kedvesen a szemüveges király.
Hozták is a könyveket, háton és ölben, szekéren és kocsin. A király meg csak olvasott és olvasott, a könyvkupacok meg csak nőttön-nőttek. Először a királyi könyvtár telt meg könyvekkel, aztán a királyi hálószoba, a királyi nappali, de még a hosszú folyosók is. Ha az ajtónállók ki akarták tárni valamelyik királyi szoba ajtaját, előbb odébb kellett tologatniuk a könyvkupacokat.
Ha a főszakács el akart jutni a királyi kamrától a királyi főkonyháig, hatszor, hétszer, de legtöbbször pontosan nyolcszor esett orra. A királyi kertész pedig épp kilencszer törte darabokra a legszebb cserepes begóniákat, mert ahányszor virágokkal felpakoltan belépett a palotába, elhasalt. Repültek is a virágcserepek mindenhová. Piff, paff, ripitya.
Szegény királyné mindezt tűrte, tűrte, nyelt nyekkenőseket mindennap, egészen addig, amíg azt nem érezte, kipukkad a méregtől. Aztán egyszer csak akkorát kiáltott, hogy beleremegett minden kis és nagy könyvkupac:
− Eléééééééééég! Az orrom hegyéig sem látok már! Ha balra lépek, hasra esem, ha jobbra fordulok, beverem a térdkalácsom. Ha előre indulnék, araszolnom kell. Egy lábon ugrálok, mint egy vásári mutatványos. Minden cipellőm orra lerúgva, szoknyáim széle kirojtozódva, hajkoronám hol ide csúszik, hol oda. Tüsszögünk, prüszkölünk a sok portól. Tűrtem, ameddig lehetett, de ez már kibírhatatlan! Ki innen ezzel a sok könyvkupaccal!
Vidd el őket mind, ahova csak akarod!
− Jól van, hát akkor mindet összepakolom és elmegyek – mondta a király elszontyolodva, de mozdulni nem mozdult. Arra várt, hátha a királyné meggondolja magát, és mégsem kell könyvestül elhagynia a palotát.
− Pakold csak, és vidd! – süvítette a királyné, és hátat fordítva a királynak elviharzott.
Mit volt mit tenni, a felséges úr magához hívatta a hat legerősebb könyvhordárt, és hangtalanul munkához is láttak. Hozták a kicsi, nagy zsákokat.
Gyűltek a kihordanivalók. Amikor minden darab könyv zsákba került, a király így szólt:
− Elindulok, hogy helyet keressek a könyveknek. Nem viszek most magammal csak egy kisebb zsáknyit, de estig visszajövök a többiért.
Az udvaron már várta őt felnyergelt hűséges paripája, a király felpattant a hátára és vissza se nézve kivágtatott az udvarból. A királyné a királyi hálószoba ablakából leskelődött. Alig akarta elhinni, hogy a király mégiscsak elhagyta a palotát. Egyik szeme pityorodott, másik szeme meg huncutul örvendezett.
A király meg eközben lassan távolodott. Zötykölődött fekete lován, ölében a zsák könyvvel, be a birodalma közepébe. Valójában azt sem tudta, merre indult.
Baktattak dombon, poroszkáltak országúton, kószáltak pipacsmezőkön, andalogtak réteken. Amikor már a paripa belefáradt a cipelésbe, megálltak egy púpos hátú dombtetőn. A király leugrott a lováról, s fél kézzel akkorát lendített a könyves zsákon, hogy az iszkiri, bummszkiri, bukfencezett is lefele a mélybe.
A királynak sem kellett több, hóna alá csapta koronáját, és szökellt a zsák után, hogy utolérje szeretett könyveit. A zsák meg csak gurult, mintha parancsra tette volna, de nem fogott ki királyunkon, de nem ám! Akkorát ugrott őfelsége, mint egy csíkos fűegér, s hopp, egyenesen a zsákon landolt.
− Megvagy! – mondta elégedetten a kimerült király.
|