Évekig emberfia arra nem vetődött, csak a tél fújta házára a havat, csak az ősz csörgette körülötte az avart, a tavasz hozott messziről a kertbe furcsa illatokat, s a nyár érlelt neki édes gyümölcsöket. Az öreg boszorkányok arra tanították, hogy minden földi halandót térítsen el az útjáról, szépségével, jóságával kerítse hatalmába az arra járókat, és így azok mindent megtesznek majd neki: nem lesz oly kincs, virág földön s égen, mit el ne hoznának. De vigyázzon jól, mondták az öregek, mert ha egyszer valakit nem sikerül megszereznie, örökös vágy, örökös fájdalom költözik a szívébe, mit nem pusztíthat el azután már soha.
Sokáig senki nem járt arrafelé, ahol Amália élt, ám az egyik tavaszon szépséges királyfi érkezett hozzá. Amália sárga kankalint tűzött a hajába, elővette tizenhét fodros alsószoknyáját, és kiállt a kapuba, úgy várta a fiút. Az már messziről meglátta a lányt, futni kezdett felé, ölelte-csókolta, karjába emelte, simogatta haját, bársonybőrét, le nem vette róla a szemét. Nem is ment tovább, ott maradt Amáliával, vizet húzott, fát vágott, el nem mozdult volna a boszorkány mellől.
De Amália csak néhány hétig örült a királyfinak. Büszke volt rá ugyan, hogy ármánya sikerült, és a királyfinak eszébe sem jut többé a világszép királylány, akiért egykor elindult, de mégis úgy érezte, hogy a királyfi nem szereti őt igazán. - Milyen királyfi az olyan - morfondírozott, miközben reggeli kakukkfűteáját iszogatta kedvenc zöld pöttyös bögréjéből-, akit az első sárga kankalin, az első szép szó letérít az útjáról? Bárcsak jönne valaki, aki nem halmozna el kincsekkel, égi-földi jókkal, de át tudna velem röpülni akár az óceánok fölött is!
De hát senki efféle nem jött, csak azok az ifjak szaporodtak Amália körül, akik első látásra belészerettek, s felejtették azt a lányt, aki a megszabadítót épp őbennük várta.
Egy nyári napon újabb szépséges ifjú érkezett a házhoz.
Amália fenn üldögélt a cseresznyefa legmagasabb ágán, és cseresznyét szedett a kötényébe, amikor a fiú belépett a kapun. Amália majd lepottyant a fáról ámulatában. Soha ilyen szépet nem látott még azelőtt! A fiú kedvesen kérdezgetni kezdte, hogy merre találja az utat, amely a világszép királykisasszony kastélyához vezet, de Amália nem válaszolt, hanem leugrott gyorsan a cseresznyefáról, és odapenderült a királyfi elé.
- Ó, az a királylány régen másé lett már! Eszébe sem jut a te arcod, a hangodat is elfelejtette rég! Maradj inkább nálam, egyél a cseresznyémből, igyál a kutam vizéből, pihenj a kemencémnél!
- Nincs nekem arra időm! – mondta a királyfi, és elindult a kertkapu felé. – Meg kell találnom a világ legszebbik királykisasszonyát!
Szegény Amália! De szeretett volna ő ez a királykisasszony lenni! Futott a fiú után átfonta két gyönge karjával a nyakát, cirógatta, kérlelte, még a könnyek is kicsordultak a szeméből. De a királyfi így szólt hozzá:
- Szép vagy te is maszatos arcocskáddal, gyönyörű hajkoronáddal, gyönge kis kezeddel, de akit én keresek, az még nálad is százszor szebb! Aranyhaja fürtös, szeme csillog, akár a legtisztább tó tükre, s kacagása, mint száz apró csengettyű, olyan!
Majd eszét vesztette Amália ezekre a szókra, megrázta hát gyorsan fejét, és – oda nézz!!! – vörös haja aranyhajjá változott, nézése megszelídült, termete, akár a nádszál, úgy hajladozott. A királyfi meg is torpant egy pillanatra, aztán elfutotta a méreg:
Ármányadta boszorkánya! Csak nem képzeled, hogy ezek után még hiszek neked?!? Hiszen így minden hamis terajtad!
Hamis a hajad, a nevetésed, hamis minden szavad! Mars vissza a cseresznyefára, köss kötényt a derekadra, akassz füledre piros cseresznyét, és kócold vissza a hajad, mert ezerszer jaj lesz neked!
Amália megszégyenülten sompolygott vissza a kunyhójába, s ettől a naptól kezdve egészen megváltozott. Nem törődött semmivel a kunyhó körül, nem etette az állatokat, nem öntözte a virágokat, nem csábította el az arra járókat. Búslakodott, sóhajtozott, három nap alatt százévesre öregedett! Ott poszogott a konyhájában, rakosgatta pöttyösbögre-gyűjteményét ide-oda.
A kunyhót pedig lassan belepte a por, a pókháló, kívül-belül omladozni kezdett a hajdan hófehér falú ház. Ablakai kitörtek, a kerítéslécek megrepedeztek, öreg varjak károgtak a kertben. A királyfiak is mind továbbálltak. Amália teljesen magára maradt. De ez nem érdekelte többé. Csak az utolsó királyfit várta vissza a hegyek felől, csak őt szerette volna még egyszer, egyetlenegyszer látni.
Frida a főboszorkány, Amália egykori tanítómestere, tudomást szerzett Amália bánatáról, seprűjére ült hát, s meglátogatta régi tanítványát. Először jól le akarta szidni, meg akarta büntetni ügyetlenségéért, vigyázatlanságáért, de amint meglátta Amáliát, megsajnálta, és azt mondta neki:
- Ide figyelj, Amália! A királyfid bizony nagy bajban van. Ott lakik a Három Vízesésen túl ifjú feleségével, de nagyon boldogtalan szegény. TALÁLD MEG A MÓDJÁT, HOGYAN TUDNÁL RAJTA SEGÍTENI, DE JÓL VIGYÁZZ!!! ITT SEMMIFÉLE VARÁZSLAT NEM HASZNÁL!
Ámult Amália ezeken a szavakon, de nem késlekedett soká. Előszedte a kamrából napernyőjét, kalapját és csipke zsebkendőjét, így indult a Három Vízesés felé. Meg sem állt, míg oda nem ért. Napernyője segítségével átrepült a vízeséseken, és hamarosan azt az ösvényt is megtalálta, amely a kastély felé vezetett. De micsoda ösvény volt az!
Kopár fák, hatalmas sziklák szegélyezték, napégette mezők, kiszáradt földek mindenütt… Sehol egy patak, sehol egy tó. Csak a napernyő segített Amálián, az védte őt a perzselő sugaraktól. Kilencnapi gyaloglás után érkezett meg a palotához. Hatalmas félelem fogta el, amikor megpillantotta: nem volt ablaka, nem volt kertje, tornyai hidegen meredeztek az ég felé. Kétszer is körbejárta, de egyetlen élő lelket sem talált. Leült hát a kerítés mellé, és várt.
Várt… Várakozott…
Még az ötödik napon is ott gubbasztott a kerítés mellett, és azon törte a fejét, hogyan juthatna be a várba. Kalapjával, csipke zsebkendőjével minden jól ismert varázslatot végigpróbált már, sőt megpróbálkozott a napernyőjével is, de semmi nem használt, nem tudott átjutni a vastag falakon. Nagyon elkeseredett már, amikor hirtelen kinyílt az egyik ajtó, és kisétált rajta a királyfi. Ó, de hogy megváltozott! Lassan bandukolt a sivár udvaron, észre sem vette a kőkerítés mellett kuporgó Amáliát.
Néha megállt, felnézett az égre, aztán tovább sétálgatott. Amália mozdulni sem bírt, csak nézte a királyfi sápadt arcát, szomorú tekintetét. Nézte-nézte, de sehogysem tudta kitalálni, mi történhetett vele. Azután eszébe jutottak Frida szavai: „TALÁLD MEG A MÓDJÁT, HOGYAN TUDNÁL RAJTA SEGÍTENI. DE JÓL VIGYÁZZ! ITT SEMMIFÉLE VARÁZSLAT NEM HASZNÁL!”
Elszomorodott Amália ezeken a szavakon, hiszen hogyan is tudna segíteni a királyfin, ha az észre sem veszi! S ha észrevenné is… Soha nem ismerné fel összeaszott arcát, kiszáradt bőrét!
A királyfi ezentúl mindennap kijárt az udvarra. Néha rövid időre vele jött a királykisasszony is! Amália csak bámulta a gyönyörűséges lányt. Ám nevetni sohasem hallotta őket, pedig nagyon szerette volna hallani azt a kacagást, amelyről a királyfi annak idején mesélt neki.
Teltek-múltak a napok, s Amália egyre több dolgot figyelt meg a királyfin. Lassan arra is rájött, hogy mi bántja a fiút, mi hiányzik neki. Észrevette, hogy időnként leguggol, a földet figyeli, vagy megsimogatja a levegőt, úgy ahogy más egy-egy növényt, állatot simogat… Térült-fordult, s egy éjszaka csodálatos virágokkal ültette tele az udvart. Kapált, gereblyézett, vizet hordott a növényekre, le sem pihent egészen reggelig.
És másnap délután megjelent az első mosoly a királyfi ajkán.
A következő éjszakán Amália madarakat hozott a kertbe, aztán pillangókat és méheket, színes szárnyú, különös bogarakat. A királyfi egyre vidámabbnak látszott, de a szépséges királykisasszony többé nem mutatkozott.
Amália boldogan nézte a királyfi kivirulását, és egyik délután elébe is toppant.
A királyfi meglepődött, szótlanul nézte Amáliát, aztán elfordította a fejét. Amália nem értette ezt s másnap újra eléje állt, de ugyanez történt. S ez történt a negyedik, az ötödik napon is.
Ekkor Amália fákat ültetett a kertbe: hatalmas hársakat, csodaszép tölgyeket és érett gyümölcstől roskadozókat. Amikor a királyfi meglátta a cseresznyefát, leült a tövébe, és sírva fakadt. Amália odafutott hozzá, becézgette, vigasztalta, hajával simogatta. A királyfi akkor fölnézett rá, s így szólt:
- Mennyit gondoltam rád, te boszorkány, amióta nem láttalak! Hányszor kívántam azóta a cseresznyédet, a kutad vizét, hányszor szerettem volna aludni a kemencéd padkáján! Megtaláltam ugyan a királykisasszonyt, nála szebbet azelőtt sem, azóta sem láttam, de mit ér az egész, ha a szíve, mint a jég, olyan! Bújik a Nap elől, rálép a virágokra, észre sem veszi a madárcsicsergést! Mióta itt vagy, minden olyan szép lett itt, te is egészen kivirultál, s most éppen olyan szép vagy, mint hajdanán, amikor először láttalak.
Köszönöm ezeket a gyönyörű virágokat, köszönöm a madarakat és a fákat, talán vidámabb lesz ezentúl errefelé minden, s talán a királykisasszony is rájön végre, hogy a madarak éneke még az ő csengettyűs kacagásánál is szebb!
Amália nem szólt semmit csak a könnyei kezdtek potyogni. Megértette, hogy a királyfi sohasem fogja elhagyni azt a lányt, akiért annyi veszedelmet, annyi sok próbát kiállt, s akiről valaha a legszebbeket álmodta, mert ragaszkodik ezekhez az álmokhoz, éppúgy, mint ő a királyfihoz.
|