Egy szép májusi éjjelen, éppen teliholdkor született Lenka. Vajon ezért-e vagy másért, ki tudja, de épp olyan szép kerek lett, mint maga a telihold. A szülei nagyon szerették, még a csillagokat is lehozták volna neki az égről. Ő mégis magányosnak érezte magát, mert barátai nem voltak.   Egy napos, őszi délután Lenka éppen az ablak mellett kucorgott egy széken, és elmélyülten rajzolgatott az ablakpárkányon, amikor a mamája benyitott hozzá. Egy csöppet sem lepődött meg azon, hogy a kislányát megint rajzolás közben találja. Lenka legjobb barátai ugyanis a ceruzák voltak. Meg a papírok, a tollak, a zsírkréták, a festékek, az ecsetek, és minden, amivel csak rajzolni lehetett. – Mit kuksolsz itt bent a szobában ezen a szép napon? Menj ki a térre, szaladgálj egy kicsit te is a barátaiddal! Lenka dacosan válaszolt: – Nem megyek! Különben sincsenek barátaim! A gyerekek nem akarnak játszani velem, csak csúfolnak, mert... mert... dagi vagyok – mondta, és bánatosan lehorgasztotta a fejét. A mamája gyorsan magához ölelte. – Jaj, miket beszélsz, dehogy vagy te dagi! Te pont így vagy szép, ahogy vagy! – vigasztalta, és egy puszit nyomott Lenka szöszmösz hajába. – Most pedig egy-kettő, húzd föl gyorsan a cipődet, és szaladj le játszani! Na, futás! Lenkának nem sok kedve volt abbahagyni a rajzolást, de mit volt mit tenni: anya szava parancs. Így hát letette a ceruzáját. – Majd később befejezlek! – súgta oda az elkezdett rajznak, és otthagyott mindent az ablakpárkányon. Felhúzta a kopogós lakkcipőjét, hóna alá kapta kedvenc csíkos malackáját, és leszaladt a lépcsőn. Cipősarkának kopogása még akkor is ott visszhangzott a lépcsőházban, amikor Lenka már rég a téren ácsorgott, és azon tűnődött, hogy merre induljon. Ugróiskolázó lányokra lett figyelmes. Vidáman odaszaladt hozzájuk. – Beállhatok? A lányok abbahagyták a játékot, és tetőtől talpig végigmérték Lenkát. – Nem is tudnál te ugróiskolázni! Barátkozz csak a malackáddal, Röfike! – azzal kuncogva ott hagyták. Lenka elszomorodott. Ám ahogy ott álldogált magában, észrevett néhány krétát a földön. – Ez még jól jöhet! –, gondolta, és zsebre vágta a krétákat. Aztán egy kavics koccant a cipőjéhez, ezt is felkapta, az ugróiskolára dobta, és játszani kezdett. Ugrálni jó dolog: Lenkának is rögtön jobb kedve lett, vidáman dudorászta: – Egy, kettő, három, négy, Lenka, Lenka, merre mégy?   vissza a sorozathoz VISSZA A BARÁTSÁG ROVATHOZ>>