– Tudod, a fáknál ez olyan, mint nálunk a szülinap – mondta Margaréta. – Száz éve volt, vagy százegy is talán, hogy elültettük a kertben, már nem is tudom. Akkoriban még Vézna Tölgy Tibornak hívtuk... – Százegy év – sóhajtott elmerengve Matild, aki közben úgy döntött, hogy ideje befejezni a reggelit. – Nem csoda, hogy az utóbbi időben erősen kopaszodik szegény... – Az talán inkább az ősz miatt van, drágám – pillantott testvérére Margaréta. – Mindenesetre – ha utólag is – illene felköszöntenünk. Csak azt nem tudom, minek is örülne... Valami jó könyv? Dominókészlet? Szőrmamusz? Fülvédő? Esetleg tusfürdő? – Nem hiszem, hogy a tölgyek használnának tusfürdőt – jegyezte meg Matild. – Pláne szőrmamuszt. Mi volna, ha kapna egy szüli... akarom mondani ültetésnapi tortát? A tortának általában mindenki örül... – Igazad lehet – mondta elgondolkodva Margaréta. A légy végre kigabalyodott a pókhálóból. Hálásan zümmögött egyet, majd szédelegve tovarepült. – Pompás! – ugrott fel az asztaltól Matild. – Tortavarázslat! Milyen régen nem csináltunk ilyet! Remek program egy ködös, őszi délelőttre... – Ennyi erővel cukrászdából is hozhatnánk egyet, drágám – ingatta a fejét Margaréta. – Az volna az igazi, ha mi magunk készítenénk: semmi édesipari hókuszpókusz. Minden van itthon, ami egy rendes tortához kell: liszt, sütőpor, tortabevonó, lekvár... De elkésett. Matild már bőszen lapozgatta a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortély című szakkönyv egy elhasznált, zsírpecsétes példányát. – Kezdhetjük is! – kiáltotta, vidáman lengetve varázspálcáját. – Vajon milyen tortának örülne legjobban a jó öreg Tibor? Csoki? Marcipán? Esetleg Grillázs? – Gondolod, hogy ennyire édesszájú? – kérdezte lemondó sóhajjal Margaréta. – Volt egyszer egy páfrány, aki – állítólag – élt-halt a puncsos minyonért – szólt közbe Egér a konyhaasztal alól. Épp kenyérmorzsát szedegetett apró, gurulós bevásárlókocsijába. – Bár lehet, hogy ez csak afféle kerti legenda... – Vagy valami sósat? – lapozgatta Matild izgatottan a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortélyt. – Töpörtyűtorta? Spenót? Esetleg kelkáposzta? – Jaj, drágám! – nyögött fel Margaréta. – Megvan! – csapta le hirtelen a könyvet Matild a konyhaasztalra. – Mindentbeletorta! Hétszázhetvenhetedik oldal! Egy mindentbeletortát Terebélyes T. Tibornak! Elkezdett körbe-körbeszökdécselni a konyhában, mintha nem is varázslatra, hanem tornaórára készülne. – Na, én megyek – mondta Egér, és sietve eliszkolt a konyhakredenc mögötti egérlyuk felé. – A mindentbeletortába, mint neve is mutatja, MINDENT belevarázsolhatunk, amire csak kedvünk szottyan. Engedjük szabadon szárnyalni fantáziánkat, a lehetőségek száma már-már végtelen! – olvasta fennhangon Matild, miután befejezte az ugrálást. – Az ehetőségről nem írnak valamit? – kérdezte gonoszkodva Margaréta. – Mégis, mi mindenből készülne az a torta, drágám? – Az attól függ... – mondta Matild. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha futok egy kört, és mindenkit megkérdezek, aki kedveli Tibort: akkor egészen biztos minden benne lesz, amit szeret. Mielőtt nővére bármit is mondhatott volna, már ki is száguldott az ajtón. Margaréta aggódva nézett utána, majd levette a konyhaszekrény tetejéről a lisztesdobozt... Matild először is szerzett egy nagy, kockás jegyzetfüzetet meg egy radíros végű grafitceruzát. Aztán komoly arccal és pattogó léptekkel, mint egy szorgos közvéleménykutató, sétára indult a ház körül. – Miből süssünk tortát Terebélyes T. Tibor ültetésnapjára? – ezt a kérdést tette fel sorban mindenkinek. Persze suttogva, nehogy véletlenül az ünnepelt meghalljon valamit. – Lássuk csak, talán... földgöröngyből – válaszolta némi gondolkodás után Vakond. – Sáros lábnyomból – vágta rá rögtön a Rongyos Lábtörlő. – Szöszből-pöszből? – pillantott Partvis kérdőn az oldalának támaszkodó Lapátra, aki helyeslően bólogatott. – Arról szó sem lehet – rázta fejét tiltakozva Matild. – Reggel hatból, este nyolcból, fél hat előtt öt perccelből – mondta Műkakukk, aki a faliórában lakott. – Tintapacából – dünnyögte kalapja alól Tintagomba. – Szerinted lehet tintapacából tortát sütni? – pillantott fel füzetéből Matild. – Te boszorkány vagy: biztos tudsz – húzta szemébe kalapját a gomba. – Porcból-pörcből – nyávogta a Szomszéd Macskája. – Jaj, nem is tudom – sóhajtotta halványlilán az Ibolya. – Ne haragudj, most kicsit fáj a fejem... – Bájbohából – válaszolta rövid töprenés után Beszélő Kavics. – Értem. Szóval májmohából – jegyzetelt a boszorkány. – Látom, megfáztál... – Huzatott kabtab – bólintott szomorúan Kavics. – És mondd – nézett rá Matild –, az finom? Mármint a májmoha. – Biztosad. Olyan széb a deve... – Zommm-zömmm – vetette oda reptében egy fekete légy. – Ebből, fájdalom, egy szót sem értek – nézett szomorúan a légy után Matild, és nem írt fel semmit a füzetébe. – Szúnyogszárnyból, szöcskeszőrből – brekegte a kerti tóból Varancs. – Vérzselétortasüti – dünnyögte félálomban Denevér. – Hogy mi?! – bámult rá Matild. – Vérzselétortasüti – ismételte meg a bőregér. – Mesében ilyesmiről szó sem lehet! – rázta fejét a boszorkány. – Inkább aludj tovább... – Ködből tudsz tortát sütni? – tudakolta szomorkás hangon a kert végében álló, hallgatag Fenyő. – Majdnem mindenből tudok! – legyintett könnyedén Matild. – Akkor ködből kéne – bólintott zizzenő tűlevelekkel a szomorkás örökzöld. – Kösz! – mondta a boszorkány, azzal futott is tovább. A füzet gyorsan telt. Alig egy óra elteltével Matild újra a konyhában volt. – Meg is volnánk! – kurjantotta oda Margarétának. – Ezt hallgasd! Sárgöröngy, sáros lábnyom, fél hat előtt öt perccel, szösz és pösz (bár ez viccnek is rossz), tintapaca, porc és pörc, Ibolya nem tudja, mert fáj a feje, májmoha, egy légy mondott valamit, de sajnos nem értettem, szúnyogszárny, szöcskeszőr, vérzse... na, ezt inkább hagyjuk, köd, tyúkháj, nyekledény (az nem tudom, mi – egy cincér mondta), mézguzmó, vattaragacs, üléndek, kócgubanc és gumidropsz... – Étvágygerjesztő – vágott közbe Margaréta, miközben berakta a habverőt a mosogatóba. – Ugye? – nézett rá diadalmasan Matild. –Tibor egyszerűen oda lesz érte! – Ebben egészen biztos vagy, drágám? – kérdezte óvatosan Margaréta. – Százbiztos! Ezerbiztos! – bólogatott Matild. – Lássuk csak, hogy is szól a varázsige... Egyik kezében varázspálcával, másikban a jegyzetfüzettel a Töméntelen Teljesen Tuti Tortafortély hétszázhetvenhetedik oldala fölé hajolt. Margaréta sietve elpakolt az asztalról minden törékeny edényt. ­ Zselé, zsineg, zsemlemorzsa, Tű, toll, tücsök egybehordva Sóshering és málnadzsem, Hátha jó lesz, hátha nem! – szavalta fennhangon Matild, miközben bonyolult krikszkrakszokat rajzolt varázspálcájával a levegőbe. A konyhát hirtelen zöld, vörös, majd sárga fény öntötte el. – Nincs korán a diszkóhoz, lányok? – kukkantott ki bosszúsan Egér a konyhakredenc alól. De rémülten vissza is bújt, mert az asztal egyszer csak ugrott egy nagyot, majd szemkápráztató villanás kíséretében hirtelen megjelent a tetején valami, ami először leginkább egy apró, töppedt sütihez hasonlított, de aztán sebesen dagadni kezdett, puffadni és terebélyesedni, mindinkább tortaszerű formát öltve. – A mindentbeletorta! – kiáltotta boldogan Matild, s tátott szájjal bámulta, ahogy a sütemény egyre csak növekszik, villámgyorsan betölti az asztalt, miközben újabb és újabb, különös színű emeleteket növeszt. – Nem lesz ebből elég, drágám? – kérdezte óvatosan Margaréta, aki az egyik sarokba hú- zódva figyelte az eseményeket. – A végén még nem fog elfogyni... Matild válaszolni akart, ám rémülten látta, hogy a torta, mint valami hízókúrán levő felhőkarcoló, elszántan nől tovább, már eléri a plafont, lefolyik az asztalról a padlóra, de még mindig csak dagad-dagad, megállíthatatlanul. – Biztos mindent jól csináltál? – kérdezte testvérétől idegesen Margaréta. – Igen. Talán. Nem tudom... – motyogta Matild. – A könyv az asztalon maradt, vagyis benne valahol... – Akkor futás! – adta ki a parancsot Margaréta, s nyomában a rémült Matilddal, térdig tortában gázolva, kimenekült a konyhából. Még éppen idejében. A mindentbeletorta pillanatokon belül kinőtte a konyhát, keresztül hömpölygött az ajtón, elöntötte a folyosót, az előszobát, majd színes kulimászként kifolyt a nyitott ablakokon... Mire a két boszorkány kijutott a kertbe, már ott is derékig ért! Terebélyes T. Tibor úgy állt a hullámzó tortatenger közepén, mintha egy elsüllyedt hajó árboca volna. Vastag ágain ott kucorogtak a megszeppent kertlakók: csupa tortaragacsos hajótörött. – Ez rémes! – jajdult fel Margaréta. – Az íze is az – tette hozzá a tölgyfa egyik alsó ágán üldögélő Vakond. – Rémesnek nem rémes, inkább... érdekes – mondta Varancs, valami furcsa színű krémet nyalogatva a szája széléről. – Talán imitt-amott a kelleténél nyúlósabb. Néhol meg túlontúl darabos. Nem is tudom... – nézett a kék cukormáztól csöpögő Lapátra Partvis, aki egy görbe ágon fennakadva lógott a szivárvány minden színében pompázó tortatenger felett. – Dincs is bájboha íze – tette hozzá bedugult orral a Beszélő Kavics. – Zömmmmm – jegyezte meg panaszosan egy légy. Összeragadt szárnyait próbálta kiszabadítani a rájuk csöppent sárga ragacsból. – De hát mi ez az egész? – kérdezte ekkor nyikorgó kéreghangján Terebélyes T. Tibor. Értetlenül nézte a szines kulimásszal elöntött kertet és az ágain üldögélő ragacsos barátait. – Az ünnepi tortád – mondta sírós hangon Matild. – Amit ültetésnapodra kaptál... volna. Egy mindentbeletorta. – Csak hát... – ...inkább mindenteleveletorta lett – fejezte be a mondatot Margaréta. – Jól értettem? – kiáltott fel a tölgyfa. – Egy torta? Az enyém?! – Igen – bólintott szomorúan Matild. – Ugyanis majdnem biztos, hogy ma van az ültetésnapod, Tibor. A századik. Esetleg a százegyedik... Margaréta szerint. – Ez csodálatos! – recsegte boldogan Terebélyes T. Tibor. – Még soha senkitől sem kaptam tortát! Egészen másnak képzeltem... – Ami azt illeti, én is – pillantott végig a kerten komor tekintettel Margaréta. – Még az a szerencse... – Szerencse? Miféle szerencse? – nézett rá döbbenten Matild. Ám választ nem kapott, mert nővére hirtelen úgy eltűnt, akár egy kipukkanó szappanbuborék. De csak azért, hogy a következő pillanatban hopp, ismét ott álljon mellette – büszkén, bár kissé ragacsosan – a bejárathoz vezető lépcső tetején. A kezében tartott porcelántálon gyönyörű, frissensült torta illatozott. – Őszibarackos csokoládétorta – nézett körül jelentőségteljesen, mielőtt Matild bármit is kérdezhetett volna. – Szerencsére a sütőben átvészelte a katasztrófát. Az utolsó szót egészen halkan mondta, úgy hogy csak Matild hallja meg. Aztán így kiáltott: – Lópokrócból kócgombóc! Ez minden kétséget kizáróan varázsige lehetett, mert amint kimondta, a mindent beborító ragacs egyszer csak úgy eltűnt, mintha sohasem lett volna ott. – Boldog ültetésnapot, Tibor! – emelte magasba a tortát Margaréta, mire a többiek is megkönnyebbülten, kórusban kiáltottak: – Nagyon boldog ülinapot! – Jaj, gyerekek, igazán nem kellett volna! – recsegte meghatottan a vén tölgy, miközben barátai lekászálódtak az ágairól, s letelepedtek köré, az immár teljesen tortamentes fűbe. – Megmentettél – suttogta nővére fülébe Matild, amikor már mindenki a tortával volt elfoglalva. – Pedig hidd el, mindent beleadtam, hogy sikerüljön... – Talán pont ezt nem kellett volna, drágám – válaszolt Margaréta. – Elég lett volna elővenni Monília dédnagyanyánk szakácskönyvét. Mindig ott van a konyhaasztal fiókjában... Testvérére pillantott, aki éppen a harmadik szelet tortát vette el a tálról. – Látom, ízlik – mondta mosolyogva. – Elképesztően finom, drágám! – bólogatott tele szájjal Matild. Aztán mondott még valamit, de azt a csámcsogástól már egyáltalán nem lehetett érteni. Valószínűleg egy köszönöm lehetett.

Tovább>>