Felhördülés, sikoltás kísérte a produkciót. A vendégek sápítozni kezdtek, s még azok is közelebb jöttek, akiket addig inkább a hosszúkás ezüsttálakon kínálkozó halványpiros főtt sonka, pisztáciás nyúlpástétom, vagy épp a szarvasgombával töltött borjúszegy foglalt le.
– Uram, megőrült?! – kiabált a szmokingos, de rögtön leguggolt, és a karját nyújtotta: – Azonnal kapaszkodjon belém!
A diplomatának persze eszében sem volt. Valamilyen délszláv nyelven csalogatni kezdte a bálnát, miközben esztelenül csapkodta maga mellett a vizet.
A bálna egyelőre nem mozdult. Lebegett a medence alján, és figyelt. Úgy tűnt, kimeríthetetlen jóindulat lakozik benne az emberek iránt. A részeg férfi elvesztette a türelmét, lebukott a víz alá, s vadul az állat felé rúgott. Ekkor megpillantott odalent egy égő szempárt: a bálna villámló tekintetét A sárga szemekben felparázsló indulat azonnal feledtette a férfival az állat iménti barátságosságát. Egy csapásra elillant a bátorsága. Vadul kapálózott a víz színe felé, hogy levegőhöz jusson. Valahogy sikerült kidugnia a fejét, lihegve keresett kapaszkodót, de meglehetősen távolra került a medence szélétől. S akkor fülsiketítő sivítás hallatszott valahonnan. A cet harci üvöltése volt, beleremegett a bálterem padlózata. A részeg iszonyodva látta, hogy a bálna megfeszül, s egészen összehúzza magát.
A férfi felkapta a fejét, és segítségért kiáltozott. Arca eltorzult. Úgy tűnt, egy csapásra kijózanodott. Borzadva vonaglott meg, tagjait átjárta a rémület. Váratlanul lerúgta az egyik cipőjét. Vélhetően az a méla gondolat lopózhatott az agyába, hogy azzal majd eltereli a cet figyelmét, s ő azalatt kijuthat a medencéből.
A vendégek felől zűrzavaros hangok szálltak a medence felé. Egyre többen kiabáltak tanácsokat a vízbe ugrott szerencsétlennek. A szmokingos úr a fejét fogta, úgy üvöltött az adóvevőjébe, hogy riassza a biztonságiakat.
Ekkor a bálna ellódult a medence aljáról. Borzalmas gyorsasággal hasította a vizet. A vendégek mindebből semmit sem láttak, csak a férfit bámulták, akinek
feltűnően kitágult pupillája iszonyú rémülettel szegeződött a víz mélyére, míg ujjaival görcsösen a medence szélébe kapaszkodott. A következő pillanatban a bálna irtózatos erővel a férfi gyomrának csapódott és orrával a magasba taszította.
A férfi magatehetetlen szalmabábként repült a kupola felé. Kifejezéstelen arcán látszott, hogy elvesztette az eszméletét. A bálna eközben hirtelen lázas köröket kezdett írni a vízben. A roppant test keltette örvény szélén forgó haböv keringett. Nyilván ez is a zsákmányejtés része volt: az állat arra várt, hogy az áldozata pontosan a kör közepébe hulljon. Néha kint, a nyílt óceánon is így „játszik”. A levegőbe taszítja, majd mesterséges örvénnyel a mélybe húzatja áldozatát, ahol már senki sem lehet az ellenfele.
Az ájult férfi visszavonhatatlanul ki volt szolgáltatva a vizi óriás kényének-kedvének.
Mint egy fahasáb, úgy zuhant a medencébe, pontosan az örvény közepébe.
A következő pillanatban azonban egy másik csobbanás is hallatszott. Az emberek szinte észre se vették, olyan gyorsan történt: valaki a vendégek közül a vízbe ugrott! Megérkeztek a biztonságiak. Némelyikük kezében pisztoly volt, másoknál szigony. Határozott mozdulatokkal hátrébb szorították a nézelődőket, de egyenlőre mást ők sem tehettek. Semmit sem láttak a kavargó vízben. Csak a szemüket meresztgették, de hiába: a felkorbácsolt habok magasba nyúló permetfelhőbe borították a medencét.
Néhány diplomata a lenti hagzavarra unott arccal kiténfergett a szivarteremből, s most közömbösen bámultak lefelé. Min mulat már megint a tömeg?
A másodpercek, amíg a vízben a különös, láthatatlan küzdelem folyt, hosszú perceknek tűntek a vendégek számára. Az összes tekintet a medencére szegeződött, mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Egyszerre csak kiemelkedett a vízből az eszméletlen férfi teste, amit egy kéz a partra lökött. Mindjárt utána egy fiatalember feje jelent meg a habokban, s a medence körül állók éljenezni kezdtek.
Ami igaz, igaz: sokkal nagyobb élményben volt részük, mint amit a szmokingos japán ígért.
A fiatalember felhúzta magát a medence szélére, majd kiugrott. Elegáns ruhájából csorgott a víz. De nem törődött vele. A fényképezőgépét kapta fel, amit ugrás előtt a medence szélén hagyott, s azt vizsgálgatta, hogy nem esett-e valami baja a ráfröcskölődő víztől. Az emberek nevettek: micsoda egy figura! A fotómasinája izgatja, miközben egy perce még életveszélyben volt Aztán néhányan újra a medence felé fordultak. Kíváncsiak voltak, mit csinál a bálna, ami úgy megijesztette őket.
Amint elcsendesedett a víz, azonnal előtűnt a robosztus állat. A medence alján lebegett, várakozó állásban. Amikor azonban a fiú feltápászkodott és nézegetni kezdte a fotómasináját, a bálna a felszínre vetett magát, és farkuszonyával hatalmasat csapott a vízre. Pompás szökőkútként lövellt a magasba a vízsugár.
*
Rendkívül izgalmas vizsgálati eredmények következtek. Victor figyelmét leginkább mégis az utolsó oldal ragadta meg. Pedig mindössze két mondat állt rajta:
A sejtátültetés feltétele: megfelelő donor.
Készenléti idő alatti kezelhetőség morfiummal biztosítva.
Hideg borzongás futott végig a fiún. Miféle sejtátültetés? Miféle donor?
Ebben a pillanatban kattanás hallatszott. Mintha kinyílt volna egy zár. Azon nyomban teljes sötétség vette körül Victort.
Gyenge légáramlatot érzett a páncélajtó felől. Mintha kinyitották volna. Ellépett kissé az asztaltól. Moccanatlanul várt. Úgy érzékelte, életre kel körülötte a sötétség.
Volt ott bent vele valaki!
Elakadt a lélegzete. Hátrált egy lépést. Feszülten figyelt.
Néhány méterről különös fémes suhogást hallott közeledni. Egyszerre csak, egészen közel hozzá, felvillant két izzó, vörös pont: egy parázsló szempár!
Victor egyetlen fényforrása a fényképezőgépe vakuja volt. Megnyomta a gombot a masina tetején. A felvillanó fényben egy kegyetlen ábrázatú fémszörnyet látott, egy hengertestű, ember méretű robotot.
A fiúnak annyi idő jutott, hogy tetőtől talpig végigmérje a különös szerkezetet.
Ötven kilónyi huzal- és tekercstömeg két vastag talpon! Egyetlen emberi jellemzője: a szemében lángoló gépies kegyetlenség.
Mielőtt Victor pontosabban felmérhette volna a robot nagyságát és erejét, a vaku fénye kihunyt.
A robot csak erre várt. Amint sötét lett, újra mozgásba lendült. Fémlába egy szempillantás alatt fölfalta a közte és Victor közötti lépésnyi távolságot. Szögletes krómacél karjával igyekezett a fiú nyakát megragadni. A sötétben is kitűnően tájékozódott. Sőt, ez volt az igazi közege. Erre fejlesztették ki. Meg arra, hogy minden áron őrizze meg a bizalmas iratok titkát
Előre vetette magát, bal kezével elkapta Victor nyakát. Elképesztő erővel szorította. Tűhegyes mutatóujjával könnyedén elmetszhette volna a fiú torkát, de úgy látszik, ez kimaradt a programozásából. Fojtásra állították be. Meg ütésre. Jobb kezét a magasba emelte, és vasöklével a fiú mellkasára sújtott. Victor arca kínba torzult.
Embertelenül sajgott a kulcscsontja. Hirtelen súlyos nyomást érzett a hátában: a robot a fejét a lapockái közé nyomva igyekezett Victort a falhoz préselni, miközben csúkolójára kapcsolta hideg fémujjait és hátrafeszítette a fiú karjait.
Victor alig elviselhető fájdalmat érzett. Beléhasított a gondolat: nincs menekvés! Itt fog megfulladni ebben a visszataszító odúban, és egy agyatlan fémszörnyeteg lesz a gyilkosa.
Nem adhatta föl! Erejét megfeszítve próbált szabadulni. Mondják, a sarokba szorított áldozat ereje megkétszereződik. Különösen, ha az életéért küzd. De úgy tűnt, hiába minden igyekezet. A robotember feje satuként préselte össze Victor tüdejét.
A fiú szédülni kezdett az oxigénhiánytól. Nem habozhatott. Egy utolsó kétségbeesett mozdulattal hátrarúgott. Reccsenést hallott. Épp a robot támaszkodó lábát találta el. A támadó térdre zuhant. Victor villámgyorsan megpördült és talpával tiszta erőből megrúgta a térdelő robot nyakát. Találomra a vörös szempár alá irányította a rúgást, de a célzás nappali világosságban se sikerülhetett volna jobban. A robot hátrabukott. Elektromos kisülések remegtették meg fémvázát, apró villámok cikáztak végig kézfejétől a feje tetejéig. Végül mozdulatlanná merevedett.
*
Dorotea az első meglepetés után olyan hévvel kapaszkodott a fiúba, mintha sosem akarná többé elereszteni.
– Úgy fáj… – sóhajtotta a lány. – Mi lesz velünk?
A fiú újra megcsókolta. Dorotea érezte, hogy tűzforró az ajka. Boldogan elolvadt volna a csókjától. Amikor szétváltak, Victor behúzta magával az egyik fülkébe. Magukra zárták az ajtót.
– Jól figyelj rám, szerelmem – suttogta a fiú –, ha mindent úgy teszel, ahogy mondom, nemsokára újra megölelhetjük egymást.
A lány itta a fiú szavait.
– Most nem tudunk szabadulni, haza kell repülnöd, túl sokan vigyáznak rád –folytatta Victor. – De a világon sehol sem talállak meg könnyebben, mint az óceán felszínén. Sosem engednének be engem a hazádba, de az óceán felé út nyílik. Amint módod lesz, ülj be egy motorcsónakba, és indulj neki a víznek. Ha éjszaka pihensz is, másfél-két nap alatt el kell érned a Humboldt-áramlatot. Amikor úgy érzed, hogy a levegő hirtelen lehűl, a víz színe pedig zölddé változik, akkor tudd, célba értél. Ott sodródik az Antarktisz hűvös vize, nagyjából kilencven kilométerre a parttól. Mindent értesz?
Dorotea a könnyeit nyelve bólogatott.
– Rendben – ölelte magához a fiú, miközben teleszívta magát a lány illatával. – Érted megyek egy kétéltű repülőgéppel. Felveszlek a tengeren. A Humboldt vonalában foglak keresni, pontosan mához egy hétre. Leszállok érted, és meg sem állunk Hawaiiig.
Ismerek a nagy sziget keleti oldalán egy sekély kis öblöt, odaviszlek. Hawaii-on biztonságban leszünk, szerelmem.
Dorotea belefúrta az arcát a fiú mellkasába.
– Hogy bírom ki nélküled?
Egyre inkább megszállta a kétségbeesés. Arcát eltorzította a fájdalom. Szemét félig lehunyta, ajka meg-megrándult. Szívének ijesztő dobogása szüntelenül arra emlékeztette, hogy milyen kevés idejük maradt Victorral. Megérintette a fiú kezét.
Megsimogatta. Lassú, égető cirógatás volt ez, ám Victor bőre hideg maradt, mintha jégből lett volna.
– Ha nagyon hiányzom, szorítsd meg a varázskavicsot – fogta tenyerébe Victor a lány arcát. – Én pedig magammal viszem a levendulaillatodat. Csak egy hét, Dorotea. Egy hét, és többé senki sem állhat az utunkba!
*
– Victor… – suttogta a lány az önkívület határán. Feszült figyelemmel nézte a cetet. Az állat tágra nyitott szemében lágyan tükröződött Dorotea arca.
Az esti szürkülettel hideg homály nehezedett az óceánra. A lány előtt furcsán elhalványult minden. Kibújt a ruhájából, és egyetlen mozdulattal átlendült a csónak szélén.
Langyos volt a víz. Dorotea eleresztette a csónakot, és a mentőövbe kapaszkodott. Egyenesen a cet felé úszott.
A cet mozdulatlanul követte a tekintetével. Vöröses árnyalatú szeme szárazon ragyogott. Megvárta, míg a lány odaér és megérinti. Érezte az ujjai puhaságát, a forró leheletét, a törékeny test gyöngéd remegését.
A lány a fújtató állat szeme közé szorította a homlokát, s karjait a hűvös bőrre fektette. Óvatosan, érzéki vággyal telve csókolgatni kezdte a cetet. A hatalmas test lassan egészen elernyedt, elnyújtott morgás tört fel az alagútnyi torokból.
Csodálatos pillanatok volt ezek. A hullámok elcsendesedtek, mintha a tengert is lenyűgözte volna az eszményi, gyönyörűséges, emberfeletti ölelkezés.
Agenor bódultan, lehunyt szemmel szürcsölte a vizet. Úgy tűnt, attól fél, hogy soha többé nem érhet meg ehhez fogható boldogságot.
„Vége, vége, elvesztem…” – szorult össze óriási bálnaszíve. Minden porcikájában remegett a robosztus test.
A lány ösztöne azt súgta, hogy azonnal bontakozzon ki az önfeledt ölelkezésből.
De egyszerűen képtelen volt elereszteni Agenort.
Végül kimerülten, lankadtan felemelte karjait, és a mentőövre hajolva tempózni kezdett a csónak felé.
A cet irtózatos sikollyal ocsúdott fel a bűvöletből. Panaszos, vádló hangját messzire repítette a feltámadó szél. A lány elkapta a pillantását. Az állat szemében haragos fény lobbant. Tekintetéből a kérlelhetetlen természet örök igazságtalansága sugárzott, mely lehetetlenné tette, hogy az élővilágban egymáséi lehessenek, akik nem egymásnak teremtettek.
A lány visszakapaszkodott a csónakba, s a mentőövet is felhúzta. Felöltözött, aztán térdre ereszkedett. Kinyújtotta a kezét. A bálna egészen közel siklott a csónakhoz, hogy a lány megsimogathassa. Úgy vette körül a Doroteát, mint valami meleg, gyengéd árnyék.
A boldogság percről percre mélyebb gyökeret eresztett a lány lelkébe. Ugyanaz az érzés lobbant fel benne, amit Victor Madison karjában érzett, és ez az érzés egyre elevenebben égette belülről. Több volt ez, mint a hit különös, magával ragadó ereje.
Több volt, mint a sok szenvedést megélt sóvár szív mohó boldogságvágya.
|