Nyomban  megparancsolta a szolgáinak, hogy minden gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihírdette: - Aki ezekbõl a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt fiammá vagy lányommá fogadom! A gyerekek buzgón nekiláttak  az  ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindanyian  szerettek volna a bölcs király fogadott gyermekeként élni. Szon Il is szorgalmasan öntözte  a  magvakat, de hiába teltek  a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak  csak nem akartak kicsírázni. "Milyen különös" - álmélkodott Szon Il, s végül az  édesanyjához fordult segítségért. - Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. - Talán másik földbe kellene átültedned õket - tanácsolta anyja. Szon Il átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlõdésnek. Hamarosan felvirradt  a  nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a  virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek  meg az utcára tódult, és szorongatták  a  szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt elõttük, de  bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. Az egyik ház elõtt azonban  megpillantotta a pityergõ  Szon Ilt, aki  üres virágcseréppel álldogált  az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút: - Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az  üres  virágcseréppel? - kérdezte tõle. Szon Il  hüppögve  mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta Szon Ilt, és boldogan kiáltotta: - Ez az én becsületes kisfiam! Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és  egyikük  lármázni kezdett: -  Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcsréppel? A király ekkor így szólt: - Minden  virágmag, amit  a  gyermekeknek  kiosztottam, fõtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyemekek  pedig, akik a pompás  virágokat  szorongatták, igencsak  elszégyelték magukat, hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.