Vacsora helyett hányszor gyönyörködtem ebben a gyümölcstortában! Mennyire szerettem volna egy varázslóval találkozni, ki a festett finomságokat ehetővé varázsolja! A múzeumban  azonban nem jártak varázslók, csak egészen különleges emberek, akik régi festményeket, bútorokat, hangszereket, fegyvereket szeretik nézegetni. Szerencsénkre, a látogatók között akadt néhány olyan falánk gyerek is, aki titokban – mikor sem szülei,  sem a teremőrök  nem látták – ,  elemózsiát szedett elő a zsebéből, és sietve, morzsákat elhullajtva behabzsolta. Ezeket a morzsákat gyűjtögettük min össze – ebből éltünk. Anyám azelőtt a templom egere volt, de visszavonult, mert reumát kapott a hideg kövek miatt. A templomból anyám egy sajtraktárba szeretett volna költözni, ám atyám, ki megszokta a templomi pompát, a sok aranyozást. a márványszobrokat, a kristályüvegből készült csillárok szivárványos fényeit, a múzeumhoz ragaszkodott. - Már csak a csend miatt is! – szokta mondani. – Inkább élek itt, mint egy raktárban, ahol nagy robajjal ládatornyok omlanak össze, Azonkívül a beton éppoly hideg, mint a márvány. Nem mondhatunk le a parkettáról! A múzeum mintásan kirakott, tükörfényes parkettájára atyám nagyon büszke volt. Szerinte reumáját is elmulasztotta. Húgocskáim, Eliza és Enikő, no meg jómagam, bezzeg nem bántuk volna se a betonpadlót, sem a robajokat, ha úgy istenigazából teli ehettük volna magunkat sajttal. Folyton-folyvást csak erről ábrándoztunk, hiába intett bennünket jó anyám, hogy ahol ennivaló van, ott macskákkal is számolni kell...   <<VISSZA A KISISKOLÁS OLDALRA