A népmese egészen különleges helyet foglal el a gyermekeknek szóló történetek sorában. Szinte olyan, mintha nem is emberi kéz, hanem közvetlenül a természet műve volna. Az évszázadok során létrejött és fennmaradt, számtalan ember nyomát hordozó történetekben gyakran valami nagyon általános, örök érvényű igazság kristályosodik ki. Mindaz, ami nem fontos, ami nem igaz, ami nem időálló: lekopott, lecsiszolódott róluk. Csak az maradt meg, ami kortól és egyéni tulajdonságoktól függetlenül mindenki számára érvényes és létfontosságú.
Jó néhány olyan mese van, mely sok egyéb jelentése mellett szimbolikus formában olyan belső folyamatokról is szól, melyek minden ember életútját és személység fejlődését jellemzik. Ezért olyan különlegesen alkalmasak fontos élettapasztalatok átadására.
A konkrét történet mögött meghúzódó általános mondanivalót nem szükséges tudatosan megérteni – semmiképpen sem kívánatos, hogy a mesehallgató gyereknek megmagyarázzuk: voltaképpen „miről is szól“ a mese – de a szimbolikus üzenet mégis eléri a lélek mélyét, és ott jótékony hatást fejt ki. A magyarázat csak elrontaná a mese varázsát és összezavarná a gyereket.
Ugyanis a mesék üzenete és mélyebb értelme sokkal összetettebb, mint gondolnánk, ezért egyáltalán nem mindegy, melyik gyermeknek mit mesélünk. A népmesék, tündérmesék egyszerűek, a gyermek számára érthetőek, mégis tartalmaznak a valós történeten túl mögöttes jelentést.
Nem a külvilágot akarják fotószerűen ábrázolni, hanem a világ valamilyen lényeges vonatkozásáról szólnak szimbolikus formában.
A szimbólumok üzenete az óvodáskorú gyerek számára eleve jobban, mélyebben befogadható, mint a racionális magyarázat. Számára természetes, hogy a mesében a gonoszság például csúnya boszorkány, a segítő jóindulat gyönyörű tündér, a lélek mélyének vad szenvedélye fenyegető vadállat képében jelenik meg.
A mesék a szimbólumok segítségével őszintén szólnak az emberi lélek sötét, veszedelmes oldalairól is: az irigységről, a féltékenységről, az uralomvágyról, a féktelen szenvedélyekről: mindarról, amit minden gyerek átél, önmagán és a környezetén.
A népmese azonban nemcsak felmutatja, hogy mi minden lakozik az emberi lélekben, hanem kiutat is mutat és vigaszt nyújt. A mesehallgató mindig bízhat benne, hogy a történet jól végződik, hogy a még olyan ijesztő és kilátásnak tűnő helyzetnek is lesz megoldása, és a mesehős győzedelmeskedik. Más szóval:
az élet nagy problémáira van megoldás, és aki bátor és nem riad vissza a nehézségektől, az a mesehősökhöz hasonlóan a valóságban is boldogulni fog.
A mesehallgató gyermeket azok a mesék érintik meg legmélyebben, melyek az ő érzelmi állapotára leginkább rárímelnek. Ezek azok a mesék, amiket fáradhatatlanul, újra meg újra meg akar hallgatni.
A mindig újrahallgatott, újraolvasott mese nem jelent változatlan élményt: a mesék ugyanis legtöbbször több rétegűek: az emberi léleknek, az emberi kapcsolatoknak, a személyiségfejlődésnek több aspektusával is foglalkoznak.
Ahogy a gyermek nő, fejlődik, más és más problémákat kell megoldania, úgy fog egy kicsit mindig mást és egyre többet befogadni a mesék mondanivalójából. Ezért is jó, ha a gyerekek minél több mesével megismerkednek, hogy fejlődésük, növekedésük során mindig rátalálhassanak az őket leginkább segítő „kedvencekre”. Azokra, amikre éppen akkor leginkább szükségük van. A „saját” mesegyógyító hatását különféle meseterápiás eljárások keretében célzottan is hasznosítják.
Forrás: Petrolay Margit: Könyv a meséről. Trezor Kiadó, 1996., 152 oldal
|