Ekkor ők is meghallották a hangot, amely a lezúduló víz óriási erejét és közelségét jelezte. Nem egyszerű zúgás volt, hanem fenyegető, dübörgő morajlás, amely egyre erősödött.
De hátravolt még az aranymosó felszerelés: a lapátokat, vödröket rekordsebességgel dugdosták be a szánon magasodó kupacba, Krisztián a mosópadot tartotta, Erik a lábakat kezdte kitekerni, Barna a rostát vitte, amikor a patak felső kanyarulatánál megjelent az áradat: a fehér, fröcskölő habokkal tarkított sáros víztömeg oly erővel csapódott a magasabb partfalnak, mint a beton, és leszakította az oldalát. Minden hozott magával, amit csak addig az útjában talált: farönköket, köveket, még állatokat is.
Nem volt már idő, hagyták a felszerelést, rohantak fel a part magasabb részére. Közben az indián elindította a szánt. A kutyák érezték a veszélyt. Teljes erővel belefeszültek a hámba, és a csúszós, sáros domboldalon, amelyet hó már csak foltokban fedett, a latyakkal harcolva küszködték egyre feljebb a járművet. A lányok is másztak, ahogy csak bírtak, de ők is és a kutyák is folyton vissza-visszacsúsztak a leomló, instabil terepen. Orsiék kapaszkodtak mindenbe, ami csak a kezük ügyébe akadt: bokrok ágaiba, gyökerekbe, de így is nagyon nehéz volt feljebb jutni. Végül felértek, és remegő lábakkal, nyakig sárosan megálltak a domb tetején.
– Húzz-húzz! – ordította Szőrös Mancs megállás nélkül, és állatai megfeszült inakkal, fejüket leszegve próbálták legyűrni az utolsó métereket. Orsiék odaszaladtak, és a hámot megragadva segítettek a kutyáknak. Feljutottak.
A birka, amely még mindig a fához kötve ácsorgott, most kétségbeesetten bégetni kezdett.
– Jézusom! – fordult meg Zsófi. – A juh…
De már semmit sem tehettek.
Az ár elérte a tábor helyét, felkapta a mosópadot, aztán azonnal neki is csapta annak a sziklacsoportnak, amelynek öblében az aranyat találták. A deszka recsegve darabokra tört. Egy pillanatig még látták kiemelkedni a lábakat, aztán minden eltűnt a sáros habokban. A lányok döbbenten nézték, ahogy a víz elönti a széles medret, úgy megtöltve vízzel, hogy az most megint előttük, fent a magasban kavargott. A birkát is elragadta, a kötél nyikorogva nyúzta le a fa kérgét, ahogy az állat súlyától megfeszült, majd nagyot pendülve elpattant. A birka eltűnt a vízben.
A fiúk még mindig másztak, egyre kétségbeesettebben. Erik most fölért, a kezét nyújtotta az utána mászó Krisztiánnak, és fölrántotta a fiút. Barna következett, Erik neki is segíteni akart, ám ekkor Barnát elérte a víz.
– Segítség! – kiabálta a fiú, aztán azonnal elnyelte a piszkos áradat. Még kibukkant egy pillanatra, köhögve küzdött a vízzel, aztán végleg eltűnt a következő kanyarban. Nem látták őt, csak a hangját hallották, ahogy segítségért kiabál.
Csűrcsavar
– Te jóisten! – kiáltott fel Orsi. – Ezek a déliek! Az északiaknak sötétkék az egyenruhájuk.
A lovasok már el is érték őket, hatalmas porfelhőt kavarva körülöttük megállították a lovakat. Vagy tízen voltak.
– Állj, kik vagytok? – kérdezte a vezetőjük, miközben leszállt a nyeregből. Egyenruháján valamilyen rangjelzés díszelgett, de Krisztián nem ismerte fel, milyen rendfokozatú.
Agyában végigcikáztak a lehetőségek: ők, még ha nem is katonák, most az északiak oldalán állnak, tehát egy szót sem szabad arról ejteniük, hogy honnan jönnek, és merre tartanak; ugyanakkor, épp azért, mert nem katonák, nincs okuk igazán félni a déliektől sem. Hiszen csak egy zsebórát visznek ajándékba. Most jött rá, milyen jó, hogy a tábornok nem rájuk bízta az üzenetet, és hogy nincs velük katonai kísérő. Így sokkal nagyobb biztonságban voltak. Viszont arra valami elfogadható magyarázattal kéne szolgálnia, mit keres itt őt gyerek egyedül.
– Jó napot! – emelte meg a kalapját. – Testvérek vagyunk, délnek tartunk az egyik rokonunkhoz Louisianába.
– Testvérek? – csodálkozott a férfi, ahogy végignézett az öt, alkatra, külsőre igen csak különböző gyereken.
– Úgy értettem, hogy unokatestvérek – füllentette Krisztián, ahogy rájött, hogy bakot lőtt.
– És miért egyedül?
Krisztián lázasan gondolkodott.
– Hajószerencsétlenség ért bennünket.
Ez sem volt jobb egy síkság közepén… A tiszt szemöldökráncolva mustrálta őket, míg egy másik katona felnevetett:
– Még hogy hajószerencsétlenség? Ez ugye, vicc?
– Magyarországról származunk, és ööö… a szüleinkkel jöttünk meglátogatni az amerikai rokonokat – folytatta Krisztián – A szüleink testvérei élnek itt, az egyikük Chicagóban, a másik pedig New Orleansban. Először Chicagóba mentünk, a Lady Elginnel utaztunk, de aztán összeütköztünk egy vitorlással, és a hajó elsüllyedt. A szüleink odavesztek… És most délnek tartunk.
Orsiék úgy néztek rá, mint aki megbolondult.
– Hadnagy úr! A Lady Elgin tavaly süllyedt el, az újságok is megírták… – kiabált megint közbe ugyanaz a katona. Krisztián ránézett a cingár férfira, aki izgatottan toporgott a hadnagy mellett.
A hadnagy gyanakodva vizsgálgatta őket.
– Ez bizony így igaz… Tavaly süllyedt el, és még ha rajta is voltatok, ne mondjátok, hogy azóta nem jutottatok el délre.
Krisztián bosszúsan fixírozta a mitugrász kis katonát, aki ismét cincogva felnevetett.
– Nem azóta vagyunk úton – próbált kikeveredni a zavaros meséből. – Idáig Chicagóban laktunk, a nagybátyánknál, farmer… és neki dolgoztunk… de tönkrement, már nem tudott minket tovább tartani. Így hát útra keltünk a másik rokonunkhoz…
A barátai döbbenten hallgatták az egyre cifrább történetet, még Orsi sem mert közbeszólni, mert nem tudta, Krisztián mit akar ezzel az egésszel.
– És hogy hívják a nagybátyátokat? – puhatolódzott a hadnagy.
– …Mr. Adamson – jutott Krisztián eszébe az angliai rokona.
– És most kihez mentek?
– A nagynénénkhez, …Mrs. Tailorhoz.
A hadnagy tekintetében nem az tükröződött, hogy meggyőzték volna, ám hirtelen megszólalt egy harmadik férfi is.
– Ismerek egy Tailort Nem Orleansban, órásmester…
Krisztiánnak felcsillant a szeme: a szerencse megint melléjük állt.
– Igen, a nagynénénk férje órás! Ezt ő maga készítette a testvérének, és a nagybátyánk most odaadta ismertetőjelnek – mutatott a nyakában lógó zsebórára. – Merthogy még sosem látott bennünket…
– És a nagybátyátok nem adott mellétek kísérőt? – tamáskodott a hadnagy.
– Nem – rázta a fejét Krisztián. – Tönkrement. A lovakra is alig tellett… Az összes megkeresett pénzünket oda kellett adnunk…
– Mutasd csak azt az órát! – görbítette be a mutatóujját.
Krisztiánban meghűlt a vér.
Vonakodva leakasztotta a nyakából a szerkezetet, és lassan a hadnagy felé nyújtotta. Az elkapta a madzagot, és maga felé húzta, ám Krisztián még mindig fogta; míg nem hirtelen mindketten elengedték, mire az óra a földre pottyant. Koppanva szétnyílt, aztán pörögve a hadnagy felé gurult. Az lehajolt érte, és közben nem vette észre, hogy ez előbb egy összehajtogatott cetli esett ki belőle, éppen Krisztián lába mellé. Orsiék látták, és az ütő megállt bennük: ez csak nem Fremont tábornok üzenete?
A fiú gyorsan rálépett a papírra.
vissza a sorozathoz
|